Az orsó és a rokkával végzett fonás a kender rostos, szálas anyagának fonallá sodrását teszi lehetővé, és a munkafolyamat alapvető eszközei a kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka.
A fonás három összefonódó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával).
A kézi- vagy gyalogorsó 20-30-35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca, melynek alsó végén gyakran kis fakorong (orsókarika) található, amely lendítősúlyként szolgált.
A Kárpát-medence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak.
Az orsó kialakítása speciális szerszámot is igényelt: az esztergát (kézi- vagy nyirettyűs eszterga), amely a nálunk használt esztergák legegyszerűbbje.
Az orsót festéssel díszítették.
A fonásra váró rostcsomót guzsalyra kötik fel.
Fonás közben a guzsalynak csak másodlagos szerep jut, amikor a rostanyagot munka alá tartja, mégis ez a feladat a fonás termelékenysége szempontjából fontosnak minősül.
Különböző típusai, formái úgy alakultak ki, hogy a fonást végzők mindinkább célszerűbb megoldást akartak találni munkájuk végzéséhez.
A kézi guzsaly rövid, 25-35 cm hosszú pálca, amelynek alsó részét a bal kéz hátsó ujjával szorítja a fonó nő a markába.
A pálca tetejére tűzi a rostot, és szabad három ujjával szálat húz és megadja a rostoknak az alapsodrást.
Még célszerűbb eszköz az övguzsaly, mely kb. egy méter hosszú pálca, melynek alsó végét az övbe (szoknya korcába) dugnak.
Így a kéz teljesen felszabadul a fonásra.
(A 150-180 cm hosszú rúdguzsaly átmenetet jelent az öv- és a székes guzsaly között).
A Dunántúlon a székes guzsaly volt általános, az Alföldön, valamint az északi területeken a talpas guzsaly, Erdélyben leginkább a rúdguzsaly terjedt el.
A fonást jelentős mértékben meggyorsította a fonókerék alkalmazása, mely külön ütemben végzi a sodrást és a fonal felcsévélését.
A kézzel hajtott, aránylag nagyméretű kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik kézből egyenletesen engedett laza, szálas anyagot megsodorja.
A rokka már lábmeghajtással működő folyamatos fonóeszköz, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és motollálja fel a kész fonalat a csévére.
A rokka működési elve a szárnyas orsó és a cséve fordulatszámának különbözőségén alapszik.
A rokkának a XIX-X. század fordulóján a lendítőkerék és az orsó egymáshoz viszonyított elhelyezkedése szerint három fő típusát használták: a Dunántúl északi felén, valamint a Kisalföldön a fekvő és kisebb mértékben az álló rokkát, a Dunántúl délkeleti felén és az Alföldön a ferde rokkát.
A rokka gyakoribb neve a Dunántúlon rokka, ettől északra és keletre ropka, rofka, a magyar nyelvterület déli részén pörgő, a Tiszántúlon kerekesrokka, a Felföldön a Tarnától keletre egészen Erdély északnyugati részéig kerekesguzsaly.
A megfont fonalat a kézi orsóról (vagy a rokka orsójáról) a motollára vezetik fel, hogy ezen lemérjék a kész fonal mennyiségét.
Ezt követi a fonalmosás és gombolyítás.
Ezután a nagy motringot leemelik a motolláról, és kimossák a szennyeződést a fonalból.
A mosás lényege a meleg hamulúgos áztatás, majd a piszkos lúg hideg vízzel való eltávolítása a fonalkötegekből.
A fonalkötegeket megszárítás után gombolyították.
Ennek eszköze egyrészt a gombolyító volt, másrészt egy másfél arasznyi hosszú botocska, a kótis, amire a gombolyítóról vagy lyukas, vagy kerek gombolyagba hajtották fel a fonalat.
Már az újkőkorban a Kárpát-medencében (a neolit Körös kultúrája, Kr. e. 8000) a birkák, kecskék tenyésztése, a len, a kender és más rostos növények termesztése tette lehetővé a szövést.
Az általa megjelent ruházat, takarók, szövetek az időjárással szemben védettebbé tették az embert.
A szövés tulajdonképpen két, egymásra merőleges szálrendszernek egy mechanizmus, a szövőszék (lásd később) útján való összekapcsolása, a szálak egyenkénti kötése által.
A szövőszék két hengere (függőleges szövőszéknél két keresztfája) biztosítja a hosszanti szálak párhuzamos, egy síkban való elhelyezését.
Ezt a fonalsíkot a páros és páratlan szálak elkülönítésével a nyüst két, egymással hegyes szögben záródó fonalsíkra bontja, s az így keletkezett nyíláson átvezethető a keresztszál.
A nyüst lábítós (pedálos) váltásával (vertikális szövőszéknél a nyüst visszaengedésével) a páros és páratlan fonalak egymással helyzetet cserélve újabb hegyesszög keletkezik, ezzel a hosszanti fonalak kötötték az imént bevetett keresztszálat, és ugyanakkor újabb keresztszál bevezetésére biztosították a nyílást a fonalsíkban.
A keresztfonalak átvetésére a vetélő (függőleges szövőszéknél: a gombjától megfosztott orsó, vagy az utóbbi időkben az ezt helyettesítő egyenes botocska) szolgál, majd a keresztfonalak sűrű egymáshoz tömörítésére a bordát használják.
A szövés munkája a vízszintes szövőszéken a fonalsík szétválasztásának (egyik láb), a keresztfonal átvetésének (egyik kéz), a fonalsík ellentétes szétválasztásának (másik láb), a keresztszál bordával való leverésének (ugyanazon kéz), majd a keresztszál visszadobásának (másik kéz) ritmikus egymásutánja.
A függőleges szövőszéken ugyanez a sorrend, de a ritmus lassúbb, mivel a lábmunkát is kézzel végzik, s a keresztfonalat nem átvetik, hanem átbújtatják a láncfonal nyílásán.
A lábítós szövőszéken több nyüst beiktatásával a két fonalrendszer kötését változtatni lehet, így egyszerűbb mintás szövetet állítanak elő.
Nagyon izgalmas a szövéssel kapcsolatosan, hogy egy palóc leány hozománya milyen szövöttanyagokból állt: szakajtókendő 8-10, törülköző 8-10, abrosz (hurcoló), vagyis köznapi kettő, abrosz (ünneplő) 4-5, asztalabrosz (kivarrott is, szövött is) 2-3, ingváll 40, pendel 20-25, fehelhaj (fejelhaj) 2-4, derekaljhaj 2-4, lepedő, hálaló (háló lepedő) hat, háziszőttes takaró, csipkerésszel tíz, zsák 6-8 db, vászonanyag 20-40 rőf.
Egyébként a Palócföld szőttesei közül kiemelhetjük a halottas párnákat, a lepedővégeket, búcsútasznykákat és kötényeket.
Ezek pamut- és kenderszálból elegyesen vagy tiszta pamutból szőtt paraszt szőttesek.
Piros, piros-kék pamutfonallal mintázták őket, a XX. században.
Mindenképpen meg kell említenünk a Dunántúrról a kapuvári (főleg a karácsonyi abroszt), a göcseji pelikános mintájú, a sárközi, a baranyai (ormánsági és hosszúhetényi) szőtteseket.
A sárközire a takácsszőttesek által befolyásolt parasztszőttesek jellemzőek.
Legismertebbek a két szélből összeállított fehér pamut szőttes abroszok, melyeket szinte szőnyegszerű egyenletességgel borítanak be a mértani jellegű „H” elemekből szerkesztett piros-fekete-kék vagy piros-kék, piros-fekete mintacsíkok.
Az erdélyiek közül kiemelkednek a kalotaszegi és széki szőttesek.
Az előbbi területen a tiszta kendervászon mellett igen kedvelik az „egyeles”-nek mondott pamuttal kevert, valamint a tiszta pamutvásznakat is.
A mezőségi Széken főleg a lakásbelső textileit szövik kenderből vagy pamutból és gyapjúból.
A sütik segítségével javítjuk szolgáltatásainkat. A süti (cookie) egy kis fájl, amely akkor kerül a számítógépre, amikor Ön egy webhelyet látogat meg. Többek között információt gyűjtenek, megjegyzik a látogató egyéni beállításait, felhasználásra kerülnek pl. Minden modern böngésző engedélyezi a sütik beállításának a változtatását.
Az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalmi szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. CVIII. törvény (Elkertv.) 13/A. A szövés és a fonás eredete a történelem előtti időkre nyúlik vissza.
Erdélyből még mindig akad falusi ház, ahol, főleg télen, csattog az osztováta vagyis a szövőszék.
Háznál készül többek között a subaszőnyeghez hasonló, vastag, meleg gyapjútakaró, a cserge.
Gyapotból, kenderből és lenből vagy ezek keverékéből hímes törölközőket, abroszokat, futókat, falvédőket, kispárnákat, sodrott gyapjúból szőnyeget szőnek.
A szőtteseket a kezdetektől díszítő motívumokkal látták el.
A szövés legkorábbi, máig virágzó formája a fonás.
Vesszőből, gyékényből, szalmából vagy csuhéból készülnek a portékák minden más eszköz nélkül.
