1961. július 10-én Nyikita Szergejevics Hruscsov és egy fegyvertervező mérnök, Andrej Dmitrijevics Szaharov találkozóján vetette fel a pártelnök, hogy az 1950-es évek óta fejlesztett nukleáris bombát a Kommunista Párt 22. találkozóján (1961. A bomba megépítése ezért őrült tempóban folyt: mindössze 15 hetük volt a mérnököknek arra, hogy elkészítsék a 100 megatonnás pusztító erővel bíró fegyvert.
A hidrogénbomba erejét a fejlesztések során a felére, 50 megatonnára csökkentették. Ennek oka egyrészt a mérete volt (a kisebb is éppen hogy szállítható volt), másrészt a hatalmas biztonsági kockázat (szállítás és tárolás), de tartottak a robbantás radioaktív következményeitől is. Az elkészült Cár-bombát 1961. október 30-án robbantották fel a jeges-tengeri Novaja Zemlja sziget feletti atmoszférában. A bombát szállító repülőgép pilótája moszkvai idő szerint délelőtt 11 óra 32 perckor oldotta ki a bombát 10,5 km magasságban.
Az 50 megatonnás bomba robbantásakor felszabaduló energiával egyenértékű ereje 3300-szor olyan erős volt, mint a Hiroshimára ledobott „Little Boy”, és a Nap által ugyanennyi idő alatt kibocsátott energiájának 1,4%-a. Egy másodperccel a detonáció után a tűzlabda már közel 6,5 km átmérőjű volt, és a villanást 2 ezer kilométer messziről is látszódott. A gombafelhő 64 kilométer magasra emelkedett (hétszer olyan magasra, mint a Mount Everest), és több mint 40 km átmérőjű volt. A robbantás helyszíne alatti földterület teljesen sík területté vált, a kövek megolvadtak.
A nukleáris bombák robbantásának következményeitől tartva 1963. A Második Világháború végével a két nagy győztes hatalom, az USA és a Szovjetunió megkezdték egymás szapulását, fenyegetését, és belelovalták magukat és az egész világot a Hidegháborúnak nevezett történelmi folyamatba.
Mivel az USA elég messze volt (s igaz volt ez a használható interkontinentális ballisztikus rakéták eljövetelére is), a szovjetek nekiálltak kifejleszteni saját stratégiai légierejüket. Volt mit behozniuk, és mint azt látni fogjuk, eléggé belehúztak. Ettől az amerikai katonai vezetőknek rendesen felment a vérnyomásuk és összeszorult a gyomruk. Mivel a hagyományos légvédelem a nagy magasságban repülő bombázók ellen hatástalan volt, a korszerű rakétás légvédelem pedig épp fejlesztés alatt állt, az amerikaiak a vadászrepülő fegyvernem fejlesztésében látták az áthidaló megoldást.
Viszont gondot jelentett, hogy a háborúban remekül bevált nehéz géppuskák tűzereje a nagy és jól védett szovjet bombázók ellen már mit sem ért. A szovjetek a bombázóikat (szintén az amerikaiaktól ellesett ötlet alapján) jól megrakták védőfegyverzettel, ráadásul nagyobbakkal, mint amikkel a jenkik anno a németeket meg a japánokat lőtték. Az amerikaiaknak tehát nagy rombolóerejű, és viszonylag messziről is hatásos fegyver kellett, amit a vadászgépeikre rakhatnak. Hasonló problémával már a németek is találkoztak a második világháború alatt.
Nekik épp a hatalmas mennyiségű amerikai és brit bombázó okozott jelentős károkat, így azt találták ki, hogy nem irányítható rakétákat szerelnek a vadászgépeikre, és azokkal aprítják majd a szövetséges légiflottákat. Igaz, hogy a rakétával nehezebb volt célozni, nem is voltak túl nagyok és a fritzek nem is vittek magukkal sokat, mert rontotta a gépeik repülési tulajdonságait, viszont ha csak egyetlen ilyennel eltaláltak egy bombázót, az jó eséllyel veszteséglistára került.
A célzást akkor megkönnyítette, hogy az amerikai bombázók ilyen prímá, úgynevezett Combat Box formációban repültek. Tehát a spanyolviaszt nem kellett újra feltalálni, csak tovább kellett fejleszteni. A korabeli első generációs sugárhajtású vadászgépek a légcsavaros elődeiknél valamivel nagyobb terhet tudtak szállítani, így rakétákból is több fért rájuk. Az elképzelés az volt, hogy a nagy, támadó szovjet bombázókötelék felé repülve a vadászok kilőnek egy nagy csomó rakétát, és megtizedelik a támadókat. Megszületett az MK4 FFAR légiharc-rakéta (becenevén Mighty Mouse), amiből egy darab alig volt több nyolc kilónál, de ebből majdnem 3 kiló volt a robbanóanyag.
Az első gép, amit ezzel a fegyverrel szereltek fel, az az F-86D Sabre Dog vadászgép volt, ami a koreai háborúban legendássá vált F-86 Sabre radarral felszerelt változata. 24 darab rakétát vihetett magával, ami nem túl sok, főleg, hogy ezt a mennyiséget pár másodperc alatt kilőtte. Mivel géppuskát vagy gépágyút nem szereltek rá, a rakéták kifogytával harcértéke lényegében lenullázódott.
A légvédelem másik üdvöskéje, az F-80 Shooting Star-ból kifejlesztett, szintén radaros F-94 Starfire legcombosabb verziója már 48 Mighty Mouse rakétával lőhette volna a betolakodó szovjet bombázókat. Ennek a gépnek viszont nem voltak olyan remek manőverező képességei, mint az F-86D-nek, de egy rakás bombázó ellen erre nem is nagyon volt szükség. A Sabre-höz képest elavultnak ható egyenes szárnyai miatt viszont remekül tartotta az irányt, ami a rakéták célzásához jól jött.
A legkomolyabb ilyen fegyverzetet azonban az F-89 Scorpion hordozta, aminek két, szárny végi tartályába egyenként 52 darab rakéta fért el. Igen, ez 104 légiharc rakéta, ezzel már elég rendesen oda lehetett pörkölni. A nagy mennyiségre szükség is volt, mert a Mighty Mousenak igencsak nagy volt a szórásképe. A technika fejlődésével lassan kezdtek megjelenni az első generációs irányítható légiharc-rakéták, de ezek megbízhatósága bizony messze volt még az elfogadhatótól.
Így történhetett, hogy az amerikaiak egyik büszkeségére, az igazán elegáns vonalvezetésű F-102 Delta Dagger vadászgépre is került a 6 darab irányítható rakéta mellé 24 darab nem irányítható kisrakéta. Ennél a gépnél érdemes megjegyezni, hogy a 6 nagy rakétát a törzsben kialakított fegyvertérben hordozta, a Mighty Mouseok pedig a fegyvertér ajtaiban voltak. Helytakarékos, légellenállás csökkentő, és kiváltképp érdekes megoldás volt, el kell ismerni. A nem irányítható kis légiharc-rakétákat még a kanadai légierő is rendszeresítette, a CF-100 Canuck vadászgépükön, végtére is, ha a ruszkik jönnek, akkor nagy valószínűséggel ők is találkoznak majd velük.
Az ötvenes évek végére kialakult tehát egy harceljárás, ami az észak-amerikai légteret védelmezte volna a nagy tömegű szovjet bombázóktól. Csakhogy valószínűleg az amerikaiaknál is ismerték a mondást, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”, és a Pentagonban egyáltalán nem voltak nyugodtak. Ez volt az a pillanat, amikor valakinek beugrott a Nagy Megoldás: nem kell sok kis rakéta, meg sok repülő, legyen elég egy rakéta, rossz esetben pár darab, de ha az berepül a bombázók közé, az szóljon jó nagyot, de akkorát, hogy az egész kompániát fújja le az égből. Legyen tehát a robbanófej nukleáris... Bizony, atomrobbanófejes légiharc-rakétáról beszélünk. 1956-ra a Douglas cég meg is alkotta az AIR-2A Genie nevű, 1,5 kilotonnás robbanófejjel ellátott rakétát, aminek a pilóták közt terjedő beceneve a Ding-Dong, vagyis a bimm-bamm lett.
A rakéta elég terjedelmes méretű lett, és ezt már modernebb repülők hordozták, bár a veterán F-89-et is átalakították ennek hordozására, sőt, az első éles tesztlövészetet is ilyen géppel hajtották végre 1957. július 19-én. Ebből a brutális fegyverből az F-101 Voodoo nevű vadászgép kettőt, az F-106 Delta Dart egyet hordozhatott. 1988-ig volt rendszerben, és eddig az ideig 3000 darabot gyártottak le belőle, biztos, ami biztos alapon. Mivel ez a fegyver elég nagy járulékos károkat tudott volna okozni, a már rendszerben álló AIM-4 Falcon irányítható légiharc-rakétából kifejlesztették az AIM-26 nevű eszközt, ami már csupán szerény 0,25 kilotonnás W54 jelű atomrobbanófejjel volt felszerelve. Ezt viszont már nem rendszeresítették.
A hidegháború gerjesztette fegyverkezési verseny aztán alapjaiban változtatta meg a légi hadviselést. A légvédelmi rakéták fejlődésével a nagy bombázókötelékek ideje lejárt, és a rakétáktól már a nagy magasságban repülő célok sem voltak biztonságban. A támadó repülők már csak a minél nagyobb sebességükben bízhattak, de a nagy sebességgel viszont a bevetési hatósugár csökkent. Az amerikaiaknak volt még egy érdekes és borzasztó drága kísérletük, hogy egy ilyen nagy sebességű stratégiai bombázót gyártsanak. Ez a gép a B-70 Valkyrie névre hallgatott, és a hang sebességének háromszorosával tudott repülni. Ezt a programot egy katasztrófa, valamint a ballisztikus rakéták jelentős fejlődése torpedózta meg (bocsánat a képzavarért).
A szovjetek sem nagyon erőltették már a nagy bombázók gyártását; ők is inkább a rakétákban és a tengeralattjárókban látták a megoldást. Ebbe aztán a világ majdnem belerokkant a kubai válság idején. Bár harcba sosem bocsátkoztak, a szovjetek elég sokat hergelték az amerikai légvédelem vadászgépeit, és bizony sokszor elég közel merészkedtek a határokhoz.

Az orosz történelemben meglehetősen furcsa helyet foglalnak el az 1991. augusztus 19-21-i események. Egyrészt nagyban közrejátszottak abban, hogy megszületett az Orosz Föderáció, viszont a félresikerült puccsnak hasonlóan nagy szerepe volt abban is, hogy a Szovjetunió néhány hónap alatt összeomlott. A harminc évvel ezelőtti események nemcsak a gorbacsovi reformok kudarcáról és a KGB, valamint a keményvonalas kommunisták utolsó, a Szovjetunió megmentésére tett kísérletéről szóltak, hanem Borisz Jelcin és a "család" felemelkedéséről is.
A puccs teljesen agyatlan és abszurd eseménysorozat volt - idézte fel Grigorij Javlinszkij, a szovjet kormány gazdasági reformokért felelős tanácsadója a The Moscow Timesnak adott interjújában. "Amikor a Szovjetunió összeomlott, az emberek azt kiáltozták, hogy szabadság és győzelem. De bennem egyáltalán nem kavarogtak ilyen érzések" - emlékezett vissza az eseményekre.
Oroszország a mai napig rendkívül megosztott a Szovjetunió összeomlásával kapcsolatban. A Levada Központ független felmérése szerint az oroszok 66 százaléka szerint sem a puccsot megkísérlő keményvonalas kommunistáknak, sem pedig az ellenük fellépőknek nem volt igaza, felük pedig bánja, hogy összeomlott a rendszer. Van, aki az augusztusi puccs és a Szovjetunió bukásában egy új Oroszország születését látta, mások viszont tragédiaként és árulásként élték meg az eseményeket.
Ebben a tekintetben továbbra sem történt változás, annak ellenére sem, hogy az oroszok összességében sokkal jobban élnek, mint a kommunista rendszer alatt, vagy a gazdasági és politikai káosz által sújtott 1990-es években. A 90-es évek káosza járult hozzá ahhoz, hogy az orosz társadalom egy része mára visszasírja a szovjet rendszert. Ugyan a keményvonalas kommunisták 1991 augusztusában elbuktak, Javlinszkij szerint mégis az ő győzelmükkel zárult a puccs. "A modern Oroszország ma a puccsistáké, a biztonsági szolgálatoké. Nem sikerült végrehajtanunk a szükséges reformokat, ez pedig hatalmas szégyen" - mondta az egykoron nagy befolyással rendelkező Jabloko párt elnöke.
Hidegháborús konfliktusok - A kubai rakétaválság (Emelt szint)
A puccsot ugyan a keményvonalas kommunisták és a nemzetbiztonsági szolgálat emberei tervelték ki és hajtották végre, de még korábbi KGB-sek és párttagok között is nagy volt a megosztottság. Vlagyimir Putyin a mai napig elhatárolódik attól, hogy teljesen felmentse a felelősség alól a puccsot megkísérlőket, de ugyanakkor nyíltan katasztrófának nevezte a Szovjetunió összeomlását, amit éppen a puccsisták akartak megakadályozni.
Anatolij Szobcsak, Szentpétervár egykori liberális polgármestere életéről készült dokumentumfilmben pedig ő maga is nyilatkozott, hiszen a puccs alatt éppen az ő alkalmazásában állt, miközben még a KGB-nek is a tagja volt. Putyin arról számolt be, hogy nehéz volt döntést hoznia abban a tekintetben, hogy a liberális Szobcsak vagy a KGB mellé álljon 1991 augusztusában, de végül szembeszállt a puccsistákkal.
De mi történt pontosan a szovjet birodalom összeomlásához vezető napokban, és milyen események vezettek odáig, hogy a keményvonalas kommunisták és a KGB nem látott más megoldást a Szovjetunió megmentésére, csak ha visszaveszik a hatalmat Oroszország irányítása felett?
A puccshoz vezető események, a peresztrojka és a glasznoszty
Leonyid Brezsnyev 1982-es halála után a szovjet elit tudatában volt annak, hogy a gazdaság teljesen romokban van, a helyzet pedig tarthatatlan. Komoly gondot jelentett, hogy a Politbüro felsőbb vezetése változást nem akaró öreg keményvonalasokból állt. Brezsnyev után Andropov és Csernyenko sem voltak képesek megoldani a szovjet gazdaság rendszerszintű kritikus problémáit. Leonyid Brezsnyev Forrás: Origo
Amikor Mihail Gorbacsov 1985-ben, mindössze 54 évesen átvette elődjeitől a párt és a szovjet birodalom irányítását, gazdasági reformokat jelentett be, és elindította a peresztrojka folyamatát, amelynek célja az volt, hogy a szovjet gazdaság egy szintre kerüljön a nyugati országokkal. Gorbacsov viszont a kezdetekben elődjeihez hasonlóan azt hitte, hogy csak kisebb gazdasági reformokra van szükség, és nincsenek rendszerszintű problémák. Azonban hamar felismerte, hogy strukturális változtatásokra van szükség, és meg kell valósítani a kapitalizmus egy formáját a Szovjetunióban, viszont teljesen elköteleződni nem mert mellette, ezért egy félmegoldás született: a piaci szocializmus.
Ezzel lényegében gyengíteni akarták az állam befolyását, felszámolni a korrupciót, és demokratizálni a munkaviszonyokat. A gorbacsovi reformok másik pillére az úgynevezett glasznoszty (nyitottság) volt, amely a politikai élet demokratizálását kívánta végrehajtani, beleértve a szabadabb információáramlást és véleménynyilvánítást. Nem kellett eltelnie sok időnek ahhoz, hogy a glasznoszty korlátai érzékelhetőek legyenek. Az 1986 áprilisában bekövetkező csernobili reaktorrobbanást például a régi szovjet módszerekkel próbálták meg kezelni, és már ekkor tisztán látszott, hogy a teljes körű reformok végrehajtása lehetetlen lesz a kommunista rendszerben.
"Még tanuljuk a demokráciát és a nyitottságot, azt, hogy miként kell vitázni, és elmondani egymásnak az igazságot. Ez természetesen nem kis feladat. Azonban a demokratizálás folyamata központi és lokális szinten is túl lassan halad. Valakinek vennie kell a bátorságot, hogy bevallja. Amennyiben a politikai rendszer rugalmatlan és nem változik, akkor nem leszünk képesek végrehajtani a peresztrojka feladatait" - mondta Gorbacsov 1988-ban a kommunista párt 19. konferenciáján.
A gyors változást és a reformokat viszont a szovjet hadsereg vezetése és a kiváltságos helyzetüket féltő vezető párttagok is komoly aggodalmakkal kísérték. Gorbacsov reformjai ráadásul nem hozták meg a várt hatást, gyakori volt az élelmiszerhiány, a sztrájkok és a rendszerellenes tüntetések is. A glasznoszty következménye pedig végső soron az lett, hogy 1989 és 1990 között sorra omlottak össze a kelet-közép-európai kommunista rendszerek, ledöntötték a berlini falat,majd 1990 márciusában Litvánia kikiáltotta a függetlenséget, ezt viszont a Szovjetunió nem ismerte el. A helyzet rendezése érdekében Gorbacsov egyeztetést kezdeményezett a 16 tagköztársaság vezetőivel. Kilenc tagállam hajlandó volt kompromisszumot kötni, és sikeres népszavazást hajtottak végre, így támogatottságot nyert az a javaslat, miszerint csak az államfő személye, a külpolitika és a honvédelem ügye legyen közös. Ezen megállapodás aláírását augusztus 20-ra tervezték, viszont sosem került sor rá.
A KGB megkísérelte a hatalomátvételt, de csak egy évtized múlva jártak sikerrel. Ahogyan a Múlt-Kor is megírta, ekkorra már az Állambiztonsági Bizottság régóta mozgolódott a háttérben, és 1991. augusztus 19-én, egy nappal a tagköztársaságok és Oroszország közötti új megállapodás aláírását megelőzően akcióba lendültek Vlagyimir Krjucskov, a KGB vezetőjének irányításával. Gorbacsov éppen a krími Formoszban nyaralt családjával, amikor augusztus 18-án a KGB elszigetelte és házi őrizetbe vette. Másnap, augusztus 19-én a 103. számú KGB-hadosztály körülvette a Kreml térségét, a teljes hatalmat pedig a KGB és a keményvonalas kommunisták által létrehozott Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága vette át, miután Moszkvába páncélosok vonultak be, délután pedig Gennagyij Janajev alelnök rendkívüli állapotot hirdetett.
Augusztus 19-én bevonultak a tankok Moszkvába. Az utcákon megjelentek a tüntetők, akik nem kívánták hagyni, hogy a puccsisták megdöntsék a hatalmat. A moszkvai Lubyanka téri KGB-székház előtt a biztonsági erők emberi homokzsákokat helyeztek el, láthatóan felkészültek arra, hogy a nép erőszakkal reagálhat az eseményekre, miközben a televízió az előre bejelentett program helyett A hattyúk tavát adta. Ez egy jól bevált szovjet szokás volt, amelyet Brezsnyev is mindig alkalmazott, ha meghalt egy fontos vezető, vagy egy új rezsim uralkodása vette kezdetét, írta Bridget Kendall, a BBC újságírója, aki a puccs alatt Moszkvában tartózkodott. Az orosz hírügynökség pedig arról adott ki közleményt, hogy Gorbacsov megbetegedett krími nyaralása során.

Augusztus 19-én a puccsisták sajtótájékoztatókkal próbálták megmagyarázni az eseményeket, többségük részeg volt, idegesen viselkedtek, Janajevnek pedig megállíthatatlanul remegett a keze. Rodric Braithwaite, az Egyesült Királyság akkori moszkvai nagykövete felidézte, hogy a felesége szerint az egész társaság úgy nézett ki, mintha karakterek lennének a Muppet-show-ból. "Rendkívül komolytalannak tűnt a puccs" - mondta. Borisz Jelcin, az Orosz Köztársaság elnöke ezzel szemben gyorsan és határozottan cselekedett. Az orosz parlament alkotmányellenes, reakciós államcsínynek minősítette az eseményeket, és általános politikai sztrájkra szólította fel a lakosságot. Jelcin kijelentette, hogy átveszi az ellenőrzést a föderáció fölött, később pedig egy tankra felmászva szólt az emberekhez, és arra buzdította őket, hogy álljanak ellen.

Jelcin, Gorbacsov egyik legnagyobb politikai riválisa szintén rajta volt azon a KGB-s listán, amelyet Krjucskov írt össze a nem kívánatos személyekről, azonban őt nem tudták elfogni. Valentin Stepankov, az Orosz Föderáció első vezető ügyésze később elmondta, hogy a puccs vezetőinek részletes tervei voltak annak kapcsolatban, miként fogják hatástalanítani a különleges erők bevetése segítségével Jelcint és az orosz kormányt. Stepankov szerint a KGB alfa speciális egysége és az Omon különleges rendőrség augusztus 21-én hajnali 1 órakor vette volna körül a Kremlt, és két órával később be is hatoltak volna az épületbe, ahol Jelcinék tartózkodtak. Minderre viszont nem került sor, mivel augusztus 20-án este 11 óra tájékában megérkeztek az első jelentések azzal kapcsolatban, hogy két tüntető meghalt, amikor a tankok áttörték az általuk épített barikádot, egy harmadikat pedig lelőttek.
A szemtanúk szerint a tankok a Kreml felé tartottak, azonban később kiderült, hogy nekik semmi közük nem volt a KGB és az Omon közös akciójához. A katonák pánikba estek, és a lincseléstől tartva próbálták meg elhagyni a helyszínt, ezért törték át a kordont. Dmitrij Jazov védelmi miniszter nem sokkal később válságstábot hívott össze, és úgy döntöttek, hogy a történtek fényében nem rendelhetnek el fegyveres támadást a Kreml ellen, amelyet több tízezer tüntető vett körül. Jazov a különleges erőket először a pozíciójuk tartására szólította fel, majd vissza is hívta őket.
Eközben a KGB moszkvai központjában is eluralkodott a pánikhangulat, a puccs szétesőben volt. Tekintse meg látványos fényképeken az 1991 augusztusi eseményeket az alábbi képre kattintva: Galéria: Képeken az 1991-es puccskísérlet a Szovjetunióban
On August 19-én a puccskísérlet helyszíni eseményei között szerepelt tankok mozgatása és a Kremlnél zajló tüntetések. Jazov augusztus 21-én döntött úgy, hogy kihátrál a puccsból, és a Krímbe utazott, hogy kiszabadítsa Gorbacsovot, azonban a Szovjetunió helyzete már menthetetlen volt. Gorbacsov 1991. december 25-én lemondott. Jelcint az emberek hősként ünnepelték, népszerűsége közvetlenül a puccs után 57 százalékon állt (majd rövidesen 10 százalékra esett), ő lett az Orosz Föderáció első elnöke.
Arra viszont a támogatói közül kevesen számítottak, hogy az 1990-es évek politikai és gazdasági válságok sorát jelentik majd Oroszország számára, a KGB hatalomátvétele pedig a sikertelen puccs ellenére is megvalósul, csak kilenc évvel később. Alig 2 évvel a 91-es puccsot követően pedig már Jelcin adott utasítást a tankok moszkvai bevonulására. Az 1993-as összecsapások során százak haltak meg, az országban pedig majdnem kitört a polgárháború.