Szovjet felhúzós borotva története: fegyverkezési verseny és hidegháborús technika

1961. július 10-én Nyikita Szergejevics Hruscsov és egy fegyvertervező mérnök, Andrej Dmitrijevics Szaharov találkozóján vetette fel a pártelnök, hogy az 1950-es évek óta fejlesztett nukleáris bombát a Kommunista Párt 22. találkozóján (1961. A bomba megépítése ezért őrült tempóban folyt: mindössze 15 hetük volt a mérnököknek arra, hogy elkészítsék a 100 megatonnás pusztító erővel bíró fegyvert.

A hidrogénbomba erejét a fejlesztések során a felére, 50 megatonnára csökkentették. Ennek oka egyrészt a mérete volt (a kisebb is éppen hogy szállítható volt), másrészt a hatalmas biztonsági kockázat (szállítás és tárolás), de tartottak a robbantás radioaktív következményeitől is. Az elkészült Cár-bombát 1961. október 30-án robbantották fel a jeges-tengeri Novaja Zemlja sziget feletti atmoszférában. A bombát szállító repülőgép pilótája moszkvai idő szerint délelőtt 11 óra 32 perckor oldotta ki a bombát 10,5 km magasságban.

Az 50 megatonnás bomba robbantásakor felszabaduló energiával egyenértékű ereje 3300-szor olyan erős volt, mint a Hiroshimára ledobott „Little Boy”, és a Nap által ugyanennyi idő alatt kibocsátott energiájának 1,4%-a. Egy másodperccel a detonáció után a tűzlabda már közel 6,5 km átmérőjű volt, és a villanást 2 ezer kilométer messziről is látszódott. A gombafelhő 64 kilométer magasra emelkedett (hétszer olyan magasra, mint a Mount Everest), és több mint 40 km átmérőjű volt. A robbantás helyszíne alatti földterület teljesen sík területté vált, a kövek megolvadtak.

A nukleáris bombák robbantásának következményeitől tartva 1963. A Második Világháború végével a két nagy győztes hatalom, az USA és a Szovjetunió megkezdték egymás szapulását, fenyegetését, és belelovalták magukat és az egész világot a Hidegháborúnak nevezett történelmi folyamatba.

Mivel az USA elég messze volt (s igaz volt ez a használható interkontinentális ballisztikus rakéták eljövetelére is), a szovjetek nekiálltak kifejleszteni saját stratégiai légierejüket. Volt mit behozniuk, és mint azt látni fogjuk, eléggé belehúztak. Ettől az amerikai katonai vezetőknek rendesen felment a vérnyomásuk és összeszorult a gyomruk. Mivel a hagyományos légvédelem a nagy magasságban repülő bombázók ellen hatástalan volt, a korszerű rakétás légvédelem pedig épp fejlesztés alatt állt, az amerikaiak a vadászrepülő fegyvernem fejlesztésében látták az áthidaló megoldást.

Viszont gondot jelentett, hogy a háborúban remekül bevált nehéz géppuskák tűzereje a nagy és jól védett szovjet bombázók ellen már mit sem ért. A szovjetek a bombázóikat (szintén az amerikaiaktól ellesett ötlet alapján) jól megrakták védőfegyverzettel, ráadásul nagyobbakkal, mint amikkel a jenkik anno a németeket meg a japánokat lőtték. Az amerikaiaknak tehát nagy rombolóerejű, és viszonylag messziről is hatásos fegyver kellett, amit a vadászgépeikre rakhatnak. Hasonló problémával már a németek is találkoztak a második világháború alatt.

Nekik épp a hatalmas mennyiségű amerikai és brit bombázó okozott jelentős károkat, így azt találták ki, hogy nem irányítható rakétákat szerelnek a vadászgépeikre, és azokkal aprítják majd a szövetséges légiflottákat. Igaz, hogy a rakétával nehezebb volt célozni, nem is voltak túl nagyok és a fritzek nem is vittek magukkal sokat, mert rontotta a gépeik repülési tulajdonságait, viszont ha csak egyetlen ilyennel eltaláltak egy bombázót, az jó eséllyel veszteséglistára került.

A célzást akkor megkönnyítette, hogy az amerikai bombázók ilyen prímá, úgynevezett Combat Box formációban repültek. Tehát a spanyolviaszt nem kellett újra feltalálni, csak tovább kellett fejleszteni. A korabeli első generációs sugárhajtású vadászgépek a légcsavaros elődeiknél valamivel nagyobb terhet tudtak szállítani, így rakétákból is több fért rájuk. Az elképzelés az volt, hogy a nagy, támadó szovjet bombázókötelék felé repülve a vadászok kilőnek egy nagy csomó rakétát, és megtizedelik a támadókat. Megszületett az MK4 FFAR légiharc-rakéta (becenevén Mighty Mouse), amiből egy darab alig volt több nyolc kilónál, de ebből majdnem 3 kiló volt a robbanóanyag.

Az első gép, amit ezzel a fegyverrel szereltek fel, az az F-86D Sabre Dog vadászgép volt, ami a koreai háborúban legendássá vált F-86 Sabre radarral felszerelt változata. 24 darab rakétát vihetett magával, ami nem túl sok, főleg, hogy ezt a mennyiséget pár másodperc alatt kilőtte. Mivel géppuskát vagy gépágyút nem szereltek rá, a rakéták kifogytával harcértéke lényegében lenullázódott.

A légvédelem másik üdvöskéje, az F-80 Shooting Star-ból kifejlesztett, szintén radaros F-94 Starfire legcombosabb verziója már 48 Mighty Mouse rakétával lőhette volna a betolakodó szovjet bombázókat. Ennek a gépnek viszont nem voltak olyan remek manőverező képességei, mint az F-86D-nek, de egy rakás bombázó ellen erre nem is nagyon volt szükség. A Sabre-höz képest elavultnak ható egyenes szárnyai miatt viszont remekül tartotta az irányt, ami a rakéták célzásához jól jött.

A legkomolyabb ilyen fegyverzetet azonban az F-89 Scorpion hordozta, aminek két, szárny végi tartályába egyenként 52 darab rakéta fért el. Igen, ez 104 légiharc rakéta, ezzel már elég rendesen oda lehetett pörkölni. A nagy mennyiségre szükség is volt, mert a Mighty Mousenak igencsak nagy volt a szórásképe. A technika fejlődésével lassan kezdtek megjelenni az első generációs irányítható légiharc-rakéták, de ezek megbízhatósága bizony messze volt még az elfogadhatótól.

Így történhetett, hogy az amerikaiak egyik büszkeségére, az igazán elegáns vonalvezetésű F-102 Delta Dagger vadászgépre is került a 6 darab irányítható rakéta mellé 24 darab nem irányítható kisrakéta. Ennél a gépnél érdemes megjegyezni, hogy a 6 nagy rakétát a törzsben kialakított fegyvertérben hordozta, a Mighty Mouseok pedig a fegyvertér ajtaiban voltak. Helytakarékos, légellenállás csökkentő, és kiváltképp érdekes megoldás volt, el kell ismerni. A nem irányítható kis légiharc-rakétákat még a kanadai légierő is rendszeresítette, a CF-100 Canuck vadászgépükön, végtére is, ha a ruszkik jönnek, akkor nagy valószínűséggel ők is találkoznak majd velük.

Az ötvenes évek végére kialakult tehát egy harceljárás, ami az észak-amerikai légteret védelmezte volna a nagy tömegű szovjet bombázóktól. Csakhogy valószínűleg az amerikaiaknál is ismerték a mondást, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”, és a Pentagonban egyáltalán nem voltak nyugodtak. Ez volt az a pillanat, amikor valakinek beugrott a Nagy Megoldás: nem kell sok kis rakéta, meg sok repülő, legyen elég egy rakéta, rossz esetben pár darab, de ha az berepül a bombázók közé, az szóljon jó nagyot, de akkorát, hogy az egész kompániát fújja le az égből. Legyen tehát a robbanófej nukleáris... Bizony, atomrobbanófejes légiharc-rakétáról beszélünk. 1956-ra a Douglas cég meg is alkotta az AIR-2A Genie nevű, 1,5 kilotonnás robbanófejjel ellátott rakétát, aminek a pilóták közt terjedő beceneve a Ding-Dong, vagyis a bimm-bamm lett.

A rakéta elég terjedelmes méretű lett, és ezt már modernebb repülők hordozták, bár a veterán F-89-et is átalakították ennek hordozására, sőt, az első éles tesztlövészetet is ilyen géppel hajtották végre 1957. július 19-én. Ebből a brutális fegyverből az F-101 Voodoo nevű vadászgép kettőt, az F-106 Delta Dart egyet hordozhatott. 1988-ig volt rendszerben, és eddig az ideig 3000 darabot gyártottak le belőle, biztos, ami biztos alapon. Mivel ez a fegyver elég nagy járulékos károkat tudott volna okozni, a már rendszerben álló AIM-4 Falcon irányítható légiharc-rakétából kifejlesztették az AIM-26 nevű eszközt, ami már csupán szerény 0,25 kilotonnás W54 jelű atomrobbanófejjel volt felszerelve. Ezt viszont már nem rendszeresítették.

A hidegháború gerjesztette fegyverkezési verseny aztán alapjaiban változtatta meg a légi hadviselést. A légvédelmi rakéták fejlődésével a nagy bombázókötelékek ideje lejárt, és a rakétáktól már a nagy magasságban repülő célok sem voltak biztonságban. A támadó repülők már csak a minél nagyobb sebességükben bízhattak, de a nagy sebességgel viszont a bevetési hatósugár csökkent. Az amerikaiaknak volt még egy érdekes és borzasztó drága kísérletük, hogy egy ilyen nagy sebességű stratégiai bombázót gyártsanak. Ez a gép a B-70 Valkyrie névre hallgatott, és a hang sebességének háromszorosával tudott repülni. Ezt a programot egy katasztrófa, valamint a ballisztikus rakéták jelentős fejlődése torpedózta meg (bocsánat a képzavarért).

A szovjetek sem nagyon erőltették már a nagy bombázók gyártását; ők is inkább a rakétákban és a tengeralattjárókban látták a megoldást. Ebbe aztán a világ majdnem belerokkant a kubai válság idején. Bár harcba sosem bocsátkoztak, a szovjetek elég sokat hergelték az amerikai légvédelem vadászgépeit, és bizony sokszor elég közel merészkedtek a határokhoz.

Hadi repülőgépes fegyverzet áttörése a hidegháborúban

Az orosz történelemben meglehetősen furcsa helyet foglalnak el az 1991. augusztus 19-21-i események. Egyrészt nagyban közrejátszottak abban, hogy megszületett az Orosz Föderáció, viszont a félresikerült puccsnak hasonlóan nagy szerepe volt abban is, hogy a Szovjetunió néhány hónap alatt összeomlott. A harminc évvel ezelőtti események nemcsak a gorbacsovi reformok kudarcáról és a KGB, valamint a keményvonalas kommunisták utolsó, a Szovjetunió megmentésére tett kísérletéről szóltak, hanem Borisz Jelcin és a "család" felemelkedéséről is.

A puccs teljesen agyatlan és abszurd eseménysorozat volt - idézte fel Grigorij Javlinszkij, a szovjet kormány gazdasági reformokért felelős tanácsadója a The Moscow Timesnak adott interjújában. "Amikor a Szovjetunió összeomlott, az emberek azt kiáltozták, hogy szabadság és győzelem. De bennem egyáltalán nem kavarogtak ilyen érzések" - emlékezett vissza az eseményekre.

Oroszország a mai napig rendkívül megosztott a Szovjetunió összeomlásával kapcsolatban. A Levada Központ független felmérése szerint az oroszok 66 százaléka szerint sem a puccsot megkísérlő keményvonalas kommunistáknak, sem pedig az ellenük fellépőknek nem volt igaza, felük pedig bánja, hogy összeomlott a rendszer. Van, aki az augusztusi puccs és a Szovjetunió bukásában egy új Oroszország születését látta, mások viszont tragédiaként és árulásként élték meg az eseményeket.

Ebben a tekintetben továbbra sem történt változás, annak ellenére sem, hogy az oroszok összességében sokkal jobban élnek, mint a kommunista rendszer alatt, vagy a gazdasági és politikai káosz által sújtott 1990-es években. A 90-es évek káosza járult hozzá ahhoz, hogy az orosz társadalom egy része mára visszasírja a szovjet rendszert. Ugyan a keményvonalas kommunisták 1991 augusztusában elbuktak, Javlinszkij szerint mégis az ő győzelmükkel zárult a puccs. "A modern Oroszország ma a puccsistáké, a biztonsági szolgálatoké. Nem sikerült végrehajtanunk a szükséges reformokat, ez pedig hatalmas szégyen" - mondta az egykoron nagy befolyással rendelkező Jabloko párt elnöke.

Hidegháborús konfliktusok - A kubai rakétaválság (Emelt szint)

A puccsot ugyan a keményvonalas kommunisták és a nemzetbiztonsági szolgálat emberei tervelték ki és hajtották végre, de még korábbi KGB-sek és párttagok között is nagy volt a megosztottság. Vlagyimir Putyin a mai napig elhatárolódik attól, hogy teljesen felmentse a felelősség alól a puccsot megkísérlőket, de ugyanakkor nyíltan katasztrófának nevezte a Szovjetunió összeomlását, amit éppen a puccsisták akartak megakadályozni.

Anatolij Szobcsak, Szentpétervár egykori liberális polgármestere életéről készült dokumentumfilmben pedig ő maga is nyilatkozott, hiszen a puccs alatt éppen az ő alkalmazásában állt, miközben még a KGB-nek is a tagja volt. Putyin arról számolt be, hogy nehéz volt döntést hoznia abban a tekintetben, hogy a liberális Szobcsak vagy a KGB mellé álljon 1991 augusztusában, de végül szembeszállt a puccsistákkal.

De mi történt pontosan a szovjet birodalom összeomlásához vezető napokban, és milyen események vezettek odáig, hogy a keményvonalas kommunisták és a KGB nem látott más megoldást a Szovjetunió megmentésére, csak ha visszaveszik a hatalmat Oroszország irányítása felett?

A puccshoz vezető események, a peresztrojka és a glasznoszty

Leonyid Brezsnyev 1982-es halála után a szovjet elit tudatában volt annak, hogy a gazdaság teljesen romokban van, a helyzet pedig tarthatatlan. Komoly gondot jelentett, hogy a Politbüro felsőbb vezetése változást nem akaró öreg keményvonalasokból állt. Brezsnyev után Andropov és Csernyenko sem voltak képesek megoldani a szovjet gazdaság rendszerszintű kritikus problémáit. Leonyid Brezsnyev Forrás: Origo

Amikor Mihail Gorbacsov 1985-ben, mindössze 54 évesen átvette elődjeitől a párt és a szovjet birodalom irányítását, gazdasági reformokat jelentett be, és elindította a peresztrojka folyamatát, amelynek célja az volt, hogy a szovjet gazdaság egy szintre kerüljön a nyugati országokkal. Gorbacsov viszont a kezdetekben elődjeihez hasonlóan azt hitte, hogy csak kisebb gazdasági reformokra van szükség, és nincsenek rendszerszintű problémák. Azonban hamar felismerte, hogy strukturális változtatásokra van szükség, és meg kell valósítani a kapitalizmus egy formáját a Szovjetunióban, viszont teljesen elköteleződni nem mert mellette, ezért egy félmegoldás született: a piaci szocializmus.

Ezzel lényegében gyengíteni akarták az állam befolyását, felszámolni a korrupciót, és demokratizálni a munkaviszonyokat. A gorbacsovi reformok másik pillére az úgynevezett glasznoszty (nyitottság) volt, amely a politikai élet demokratizálását kívánta végrehajtani, beleértve a szabadabb információáramlást és véleménynyilvánítást. Nem kellett eltelnie sok időnek ahhoz, hogy a glasznoszty korlátai érzékelhetőek legyenek. Az 1986 áprilisában bekövetkező csernobili reaktorrobbanást például a régi szovjet módszerekkel próbálták meg kezelni, és már ekkor tisztán látszott, hogy a teljes körű reformok végrehajtása lehetetlen lesz a kommunista rendszerben.

"Még tanuljuk a demokráciát és a nyitottságot, azt, hogy miként kell vitázni, és elmondani egymásnak az igazságot. Ez természetesen nem kis feladat. Azonban a demokratizálás folyamata központi és lokális szinten is túl lassan halad. Valakinek vennie kell a bátorságot, hogy bevallja. Amennyiben a politikai rendszer rugalmatlan és nem változik, akkor nem leszünk képesek végrehajtani a peresztrojka feladatait" - mondta Gorbacsov 1988-ban a kommunista párt 19. konferenciáján.

A gyors változást és a reformokat viszont a szovjet hadsereg vezetése és a kiváltságos helyzetüket féltő vezető párttagok is komoly aggodalmakkal kísérték. Gorbacsov reformjai ráadásul nem hozták meg a várt hatást, gyakori volt az élelmiszerhiány, a sztrájkok és a rendszerellenes tüntetések is. A glasznoszty következménye pedig végső soron az lett, hogy 1989 és 1990 között sorra omlottak össze a kelet-közép-európai kommunista rendszerek, ledöntötték a berlini falat,majd 1990 márciusában Litvánia kikiáltotta a függetlenséget, ezt viszont a Szovjetunió nem ismerte el. A helyzet rendezése érdekében Gorbacsov egyeztetést kezdeményezett a 16 tagköztársaság vezetőivel. Kilenc tagállam hajlandó volt kompromisszumot kötni, és sikeres népszavazást hajtottak végre, így támogatottságot nyert az a javaslat, miszerint csak az államfő személye, a külpolitika és a honvédelem ügye legyen közös. Ezen megállapodás aláírását augusztus 20-ra tervezték, viszont sosem került sor rá.

A KGB megkísérelte a hatalomátvételt, de csak egy évtized múlva jártak sikerrel. Ahogyan a Múlt-Kor is megírta, ekkorra már az Állambiztonsági Bizottság régóta mozgolódott a háttérben, és 1991. augusztus 19-én, egy nappal a tagköztársaságok és Oroszország közötti új megállapodás aláírását megelőzően akcióba lendültek Vlagyimir Krjucskov, a KGB vezetőjének irányításával. Gorbacsov éppen a krími Formoszban nyaralt családjával, amikor augusztus 18-án a KGB elszigetelte és házi őrizetbe vette. Másnap, augusztus 19-én a 103. számú KGB-hadosztály körülvette a Kreml térségét, a teljes hatalmat pedig a KGB és a keményvonalas kommunisták által létrehozott Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága vette át, miután Moszkvába páncélosok vonultak be, délután pedig Gennagyij Janajev alelnök rendkívüli állapotot hirdetett.

Augusztus 19-én bevonultak a tankok Moszkvába. Az utcákon megjelentek a tüntetők, akik nem kívánták hagyni, hogy a puccsisták megdöntsék a hatalmat. A moszkvai Lubyanka téri KGB-székház előtt a biztonsági erők emberi homokzsákokat helyeztek el, láthatóan felkészültek arra, hogy a nép erőszakkal reagálhat az eseményekre, miközben a televízió az előre bejelentett program helyett A hattyúk tavát adta. Ez egy jól bevált szovjet szokás volt, amelyet Brezsnyev is mindig alkalmazott, ha meghalt egy fontos vezető, vagy egy új rezsim uralkodása vette kezdetét, írta Bridget Kendall, a BBC újságírója, aki a puccs alatt Moszkvában tartózkodott. Az orosz hírügynökség pedig arról adott ki közleményt, hogy Gorbacsov megbetegedett krími nyaralása során.

Orosz tankok Moszkvában az 1991-es puccs idején

Augusztus 19-én a puccsisták sajtótájékoztatókkal próbálták megmagyarázni az eseményeket, többségük részeg volt, idegesen viselkedtek, Janajevnek pedig megállíthatatlanul remegett a keze. Rodric Braithwaite, az Egyesült Királyság akkori moszkvai nagykövete felidézte, hogy a felesége szerint az egész társaság úgy nézett ki, mintha karakterek lennének a Muppet-show-ból. "Rendkívül komolytalannak tűnt a puccs" - mondta. Borisz Jelcin, az Orosz Köztársaság elnöke ezzel szemben gyorsan és határozottan cselekedett. Az orosz parlament alkotmányellenes, reakciós államcsínynek minősítette az eseményeket, és általános politikai sztrájkra szólította fel a lakosságot. Jelcin kijelentette, hogy átveszi az ellenőrzést a föderáció fölött, később pedig egy tankra felmászva szólt az emberekhez, és arra buzdította őket, hogy álljanak ellen.

Jelcin beszédét hallgató tömeg 1991

Jelcin, Gorbacsov egyik legnagyobb politikai riválisa szintén rajta volt azon a KGB-s listán, amelyet Krjucskov írt össze a nem kívánatos személyekről, azonban őt nem tudták elfogni. Valentin Stepankov, az Orosz Föderáció első vezető ügyésze később elmondta, hogy a puccs vezetőinek részletes tervei voltak annak kapcsolatban, miként fogják hatástalanítani a különleges erők bevetése segítségével Jelcint és az orosz kormányt. Stepankov szerint a KGB alfa speciális egysége és az Omon különleges rendőrség augusztus 21-én hajnali 1 órakor vette volna körül a Kremlt, és két órával később be is hatoltak volna az épületbe, ahol Jelcinék tartózkodtak. Minderre viszont nem került sor, mivel augusztus 20-án este 11 óra tájékában megérkeztek az első jelentések azzal kapcsolatban, hogy két tüntető meghalt, amikor a tankok áttörték az általuk épített barikádot, egy harmadikat pedig lelőttek.

A szemtanúk szerint a tankok a Kreml felé tartottak, azonban később kiderült, hogy nekik semmi közük nem volt a KGB és az Omon közös akciójához. A katonák pánikba estek, és a lincseléstől tartva próbálták meg elhagyni a helyszínt, ezért törték át a kordont. Dmitrij Jazov védelmi miniszter nem sokkal később válságstábot hívott össze, és úgy döntöttek, hogy a történtek fényében nem rendelhetnek el fegyveres támadást a Kreml ellen, amelyet több tízezer tüntető vett körül. Jazov a különleges erőket először a pozíciójuk tartására szólította fel, majd vissza is hívta őket.

Eközben a KGB moszkvai központjában is eluralkodott a pánikhangulat, a puccs szétesőben volt. Tekintse meg látványos fényképeken az 1991 augusztusi eseményeket az alábbi képre kattintva: Galéria: Képeken az 1991-es puccskísérlet a Szovjetunióban

On August 19-én a puccskísérlet helyszíni eseményei között szerepelt tankok mozgatása és a Kremlnél zajló tüntetések. Jazov augusztus 21-én döntött úgy, hogy kihátrál a puccsból, és a Krímbe utazott, hogy kiszabadítsa Gorbacsovot, azonban a Szovjetunió helyzete már menthetetlen volt. Gorbacsov 1991. december 25-én lemondott. Jelcint az emberek hősként ünnepelték, népszerűsége közvetlenül a puccs után 57 százalékon állt (majd rövidesen 10 százalékra esett), ő lett az Orosz Föderáció első elnöke.

Arra viszont a támogatói közül kevesen számítottak, hogy az 1990-es évek politikai és gazdasági válságok sorát jelentik majd Oroszország számára, a KGB hatalomátvétele pedig a sikertelen puccs ellenére is megvalósul, csak kilenc évvel később. Alig 2 évvel a 91-es puccsot követően pedig már Jelcin adott utasítást a tankok moszkvai bevonulására. Az 1993-as összecsapások során százak haltak meg, az országban pedig majdnem kitört a polgárháború.

tags: #szovjet #felhuzos #borotva