Vonalkód és Bikinivonal: Tóth Krisztina novellásköteteinek lírai prózája

Kedvelem mindet, Pelsőczy Rékát, Rezes Juditot, Bertalan Ágnest, és Tóth Krisztinát is - árnyékukban Keresztes Tamás is jöhet -, tehát pozitív elfogultsággal és evidens szórakozni vágyással az utolsó pillanatban bekuncsorogtam magam a nézőtérre, észre ne vegyenek, még azt hinnék, dolgozom, pedig szórakozom, kikapcs. Ez volt a Bikinivonal, istenien elvoltunk, röhögtünk és sírtunk, mi, nők egymás közt, ez jólesett akkor, kicsi szomorúság, sok önirónia - és most itt olvasom, Tóth Krisztina könyvheti novelláskötetében, a Vonalkódban: ez is egy vonal, ez is egy novella, nem ugyanaz persze, de mégis onnan ismerős.

A Vonalkód olyan, mint egy nyaklánc - szemeit a szerző csiszolgatta ügyes gyereklány korában? -, csupa vonal: életvonal, törésvonal, vérvonal, útvonal, határvonal, irányvonal; de ezek csak a novellák alcímei, megannyi alibi arra, hogy az írásoknak helyük van itt, egymás mellett, egy kötetben, egyetlen hosszú vonalon. A vonalnak amúgy nem kell bedőlni. Azért is ismerős, mert az írások többnyire a gyerekkort idézik - nem tudom, nem is fontos, hogy a szerző gyerekkorát-e, mert persze az övét, de gyerekkora mindenkinek volt vagy van - a tág, bőséges, nagyjából a halálig tartó gyerekkort.

Halállal kezdődik és halállal végződik, közbül is halnak, de születnek is jó néhányan. Van ebben, mármint a halálközeliségben valami intenzív borongás, nem melankólia, inkább egy száraz leszögezésféleség: kimondom, nem fáj. Vagy nem annyira. Nem hiszem, hogy különösebb elemeznivalót kínálna a műfajváltás - hogy ugyanis eddig versek, most meg a próza. Ugyanaz a nyelv, a szárazpontos; minimalistának nevezném, ha nem lenne mégis mintegy túlságosan gazdag, a pisla például nem fér bele egy Carver-novellába, mondjuk. Analitikus inkább; a megfigyelő - mert a mesélő itt megfigyelő, noha legtöbbször önmagát figyeli meg - a legszigorúbb szó föllelésére törekszik, leginkább sikerrel.

Ezért aztán igazi banalitások telnek ki lényeggel; egy lakótelepi ház leírhatatlannak tűnő zajerdeje, ezen keresztül egy egész világ, mondhatnánk, tovatűnt, de hát nagyon is itt van még, a szabványlakások diktálta szabványéletek. De Tóth Kriszta novelláiban mégis az élet látszik, hallatszik, szaglik és tapintódik, nem a panelmelankólia, hanem a minden, események, legendák. Egy rémes gyerekkori táborozás, amely, hál' isten, kórházban végződik, de csak azután, hogy megképződött belőle az - úgy képzelem, kocka alakú, éles vonalakkal határolt - szorongás, a drill, az értelmetlen szabályhalmaz keltette kiszolgáltatottság, amely attól kezdve, hogy megképződik, bármikor működésbe lép, akár felnőttkorban, egy japán repülőtéren, üveg-falú cellában, enjoy your stay...

És itt van Párizs, furcsa oldalnézetből, egy alig elviselhető albérletben, ahol mégis teret könyököl magának az élet, egy brutális szomszéd képében például - de messze bírnak tűnni ilyenkor a jólfésült hazai szerelmek...! Hogy egy ilyen - mondom: banális - létállapotban, mindenképpen átmeneti magányban, hiszen minden átmeneti, hogyan bír mégis benne lenni az összetéveszthetetlen Párizs, ez Tóth Kriszta mégiscsak lírai természetű prózájának egyik nagy eredménye és erénye. Hogy ugyanis érzéki az egész, az összes, mindahány érzék felől van megírva. Sajt és vécé, szagforrások, ajtócsapódás, kiabálás, zajforrások.

Tizenöt történet, úgy képzelem, egyetlen építménnyé áll össze; együtt lakik benne kecske és kutya, meg persze macskák, békák, rovarok - hogy itt mennyi az állat! -, emberek, volt és van-ismerősök, szerelmek, emlékek. És szétszálazhatnám, persze, az úgynevezett kulturális örökséget is, hogy mitől, illetve kitől ez vagy az a hatás; hogy ő ismeri föl, vagy én, az olvasó előbb egyik vagy másik ízt. De amikor valakinek mesélvén a Vonalkód című kötetről szentül megesküdtem, hogy a műszempillás történeten nevettem a legnagyobbat, majd kiderült, hogy az nem is innen, hanem egy évekkel ezelőtti Litera-naplóból való, akkor nincs más hátra, mint leírni: Tóth Krisztina novelláskötetéből Tóth Krisztina ismerős, aki, mint Bovaryné, én vagyok persze.

Nyugi, nem múlt el, csak az élet. Ez az egyre fogyatkozó földút és az ezzel kapcsolatos érzelmek, a tehetetlenség, a bánat, a belenyugvás, a melankólia és a fájdalom uralják a versek nagy részét. Az emlékezés válik meghatározó perspektívává, a versek beszélői gyakorta emlékeznek, látogatnak meg olyan helyeket, embereket, akik a múltban fontosan voltak számukra. Az idő azonban megteszi a magáét, ezek a régi helyszínek és emberek már nem azok, akikre a versekben megjelenő szubjektum emlékszik: „Lementem a vízig. Huszonhét / éve egész más volt a part. / csónakház állt itt, balra egy stég, / szemetes minden és kihalt. / Hová lett a ferde fák mind? / A holtág bűze megcsap. / Hová a lomb, hová levél? …” (Kikapcsolom a gépet)

Az elszáradó évek utáni kutakodás reménytelen, a múlt az emlékekben ott van ugyan, de máshol nem létezik - minden visszatérés ezzel a veszteségérzettel szembesít. A víz motívuma tovább él a költészetben; a Bálnadal második ciklusa haikukat tartalmaz, de itt a háromsorosok is költői finomsággal, hétköznapi nyelvi elemekből építve adnak megfigyeléseket. A költőnő felismerése, hogy a hétköznapokban rejlő részletek is elbeszélik a világot; a versek finomsága nem giccs, hanem áttört csipkézettség.

A kötetben a prózai történetek mind felfelvázolnak egy sorsot: egy házaspár találkozása egy színházban, egy gyermek elvesztése, szülő-gyerek kapcsolatok. A Háttér című versben a bálna megjelenése mintha a költészet végét is jelezné; a záróvers, a Színtér, az irodalom haszontalanságáról szól, ironizálva a költők és az írók szerepén. A kötet tehát egyszerre beszél a líra értékéről és arról a kérdésről, hogy ki olvas verseket valójában, és miért érdemes az irodalmi formákhoz nyúlni újra és újra.

Bemutató: 2005. A versek és a prózai rések összefonódása hangsúlyozott: a versmondatokat könnyű felismerni, makacsul visszatérnek, kísértenek, olykor gyanúsan szabálytalanok. Az álom és a vágy szintén fontos motívum, amely megkérdőjelezi az idő lineáris haladását, és arra készteti az olvasót, hogy a történeteket újra meg újra “újragondolja.”

Összegző megállapításként elmondható: Tóth Krisztina Vonalkódja és a kapott élmény kölcsönösen hatva, egyetlen építményként jelenik meg, amelyben a gyerekkori élmények, a felnőtt lét tapasztalatai és a líra nyelvének tiszta, analitikus ereje együtt dolgozik. A sorok mögött ott rejtőzik a mindennapi élet sűrűsége és a személyes identitás kérdései, amelyeket a költőnő finom sűrítéssel, minimalizmus és gazdagság között egyensúlyozva tálal.

Az olvasó számára a kötet egy tágas, összefüggő térben ad pillanatnyi látványt: a víz, a zajok, a suttogó belső beszéd és a halvány humor keveredik a mélyebb sorskérdésekkel. A versek és a novellák egyaránt vizuálisan is megkapóak: a mindennapi tárgyak, a környezet és a kapcsolatok árnyalt ábrázolása nem a nosztalgia vakító tüzét, hanem a tételes megfigyelés nyugtozását sugározza.

Az idegen szemlélet és a költői hangvétel találkozása, valamint a női megszólalás és a belső monológok formája összhangban van a szerző korábbi alkotói pályájával; a Vonalkód és a későbbi művek a magyar irodalomban a női látásmód természetes, megszokott, mégis friss hangjaként maradtak meg.

tags: #toth #krisztina #bikinivonal