A két párizsi írnok, Bouvard és Pécuchet nyugdíjba vonulása után vidékre költözik. Kivonulnak a társadalomból, hogy vidéki magányukban minden lehető emberi tudást megszerezhessenek. Céljuk, hogy tanulmányozzák a különböző tudományterületek legrégibb és legújabb eredményeit, hogy így - az enciklopédistákhoz hasonlóan - mindenről megalkothassák saját definícióikat. A könyvekben leírtakat sorra kipróbálják, ám kísérleteik, mint egy abszurd komédiában, legtöbbször balul sülnek el, a kisváros lakóinak legnagyobb mulatságára, akiket ugyanakkor gyakran meg is botránkoztat a furcsa páros.
Flaubert utolsó, befejezetlenül maradt könyvével a mindannyiunkban ott lakozó tudatlanságot, az általános, emberi hülyeséget akarta leleplezni. A róla szóló hátteret adja a Gustave Flaubert levelezéséből származó szemelvények gyűjteménye: „Az emberi butaság enciklopédiája” szellemi programja végigvonul a regényen. A regénykapcsolat a Bouvard és Pécuchet történetében a két főszereplő jellemvonásaival és kudarcainak sorozatával bontakozik ki.
Flaubert és a páratlan művészeti hagyaték
GUSTAVE FLAUBERT LEVELEZÉSÉBŐL: A könyvnek, amit írok, az lehetne az alcíme, hogy „Az emberi butaság enciklopédiája”. Emberpróbáló vállalkozás, a téma teljesen magába szippantott. (1879. február) Hullámokban tör rám a fojtogató gyűlölet korom hülyesége ellen. (1855. szeptember) Ha megírom ezt a könyvet, száműzni fognak Franciaországból és Európából! (1863. április) Azt kérdi tőlem, drága barátom, nem rettent-e el, hogy az emberi butaság nőttön-nő, amikor én pont azt akarom megmutatni és leírni, hogy már most milyen nagy. (1874. június) MAUPASSANT A BOUVARD ÉS PÉCUCHET-RŐL: …És ha már a mitológiai hasonlatoknál tartok, a Bouvard és Pécuchet-ről is eszembe jutott egy. Sziszüphosz mítoszát látom benne: két modern polgár Sziszüphosz görgeti fölfelé a megértés kövét a tudás hegyén, és a kő minduntalan visszahull a hegy lábához.
A Dilettánsok figurái igazi hétköznapi emberek, akár a címszereplőkről - eredetileg írnokokról - legyen szó, akár azokról, akikkel vidéki mindennapjaik az 1848 körüli években összesodorják őket. A község első számú tekintélye, a köpönyegforgató gróf is csupán aprócska társadalmi csavar. Fekete Ernőt megcsúfolja a lobogó vörös paróka, az alak pedig hol vörös, hol más eszméket csúfol meg. Nagy Ervinre jellemzőbb, hogy szőrmók, mint hogy polgármester, a bű-báj méz-máz Ónodi Eszter özvegy Bordinnéja túlrúzsozott szájban összegeződik, Kocsis Gergely (a militáns Kapitány), Szirtes Ági (a helyén-van-az-esze Germaine), Tóth Anita (a rettegők rettegője Parasztasszony), Pálos Hanna e.h. (a kettyintést szinte észre sem vevő Amélie), Keresztes Tamás (a vérben forgó szemű Gorgu) szintén egy-egy vasat tart a tűzben. Mindegyiküknek jut alkalmas megmutatkozási lehetőség, a különféle csoportozatok is mulatságosak.
Színpadi adaptáció és a rendezés dinamikája
Az élclapi hatású kontúrozás nem feltétlenül árt, de nem is feltétlenül használ. Stiláris összerázódása kétségkívül erőteljes. Vajdai Vilmos (Jegyző) nem eredménytelenül próbálja kijátszani magát a sunyi hivatalnok sima álcája alól: cinikusan véleményezi is tetteit, s ha teheti, odafricskázza a magáét testi-lelki szövetségesének, Bordinnénak. Kovács Lehel Adófelügyelője beleolvad a karba, artikulációs problémáit kitüntetett pillanatokban legyőző, indulatból beszélni képes vadember Marcelje viszont XIX. századi hangulatot teremt a színpadon.
A színpadi kavalkádot, sokszereplősséget kedvelő és uraló Ascher Tamás rendező a jól jelenetezett és - néhány linkebb bemondástól eltekintve - jól megírt szöveg lapjait egy krupié biztonságával dobálja színészeinek. Nyüzsög a színpad, szimultán mozgások kötik le a figyelmet. Egyik politikai játszma, parti követi a másikat, mindenki arra törekszik - egyénileg és kalákában -, hogy felülüsse a másikat. Született kártyás antitalentumtól a sipistáig felbukkan itt minden rendű-rangú egyén.
A jelmezek és díszletek is hozzájárulnak a különleges hangulathoz: Szakács Györgyi gomollyá kavargó jelmezei, a francia trikolór piros-fehér-kékje, Khell Zsolt díszletei pedig a porond látványát gazdagítják. Máté Gábor (Bouvard) és Elek Ferenc (Pécuchet) sok irodalmi, színházi és filmen látott komikuspárra hasonlít, de valamennyitől eltérnek. A halogatás közös tulajdonságuk, amely nélkülözhetetlenné teszi az őket körülvevő környezetet és a történet dinamikáját. Máté kapirgáló Bouvard-jának adoniszi adottságai mellőzése, Elek pepecselő Pécuchet-je pedig túlzottan hosszú időre tereli a cselekményt.
A két írnok életének időfutamai
Az időérzékük és cselekvési sebességük lassúbb az átlagnál, ami összhangban áll a könyv varázsával, ahol a „polihisztorok” között fel-feltörő humor és az emberi gyarlóság kerül előtérbe. Amikor a két barát a vidéki életben próbál rendet teremteni, a társadalom reagálásai és a saját kapcsolati politikáik bonyolult hálót fonnak. Az események során a két férfi időnként a „mindenki másnál” gyorsabb vagy lassabb reagálási sebességével találkozik, ami a történet humoros és kissé szatirikus tónusát erősíti.
A rendezés ideje és helye úgy adja vissza a regény hangulatát, hogy az olvasó rádöbben: a két főhősnek nincs hosszú távú megoldása, mégis valamilyen módon megőrzik a közösség iránti felelősséget. A vidékre költözött írnokok sorsa és a társadalmi viszonyok finom szálai összefonódnak, miközben a színpadi jelenetek a mindennapi kis csínyekkel és nagyebb társadalmi játszmákkal tarkítottak.
Az Ég Egy Évszázada Nem Állt Így — És Te Pont Most Vagy Itt.
A kritika érdekessége, hogy a darab nemcsak a groteszk humorra épít, hanem- a kötetekben megjelenő mélyebb kérdésekre is rákérdez: miért és hogyan válik az enciklopédiai vágy az emberi gyarlóság megfigyelésének eszközévé? A színpad dinamikája és a karakterek közötti összetett viszonyok ezt a kérdést a nézők elé tárják.
- Gondolkodj az emberi butaság enciklopédiájáról, amely nem csupán könyv, hanem társadalmi tükör is.
- Figyeljük meg, hogyan próbálják a karakterek megfejteni a világot, miközben a saját korlátjaikkal és kényükkel szembesülnek.
- Értékeljük a rendezés és a díszlet összhangját, amely új értelmet ad a történetnek.
Az előadás során felvonuló karakterek közül kiemelkedik a társadalom minden rétegét érintő példázatosság: a polgármester és a tekintély morzsái, a lakosok mindennapjai és a politikai játszmák. A jelmezek és a díszletek színes kavalkádja ellenpontot ad a történet szatírájának és mélyebb társadalmi megfigyelésének.