Az adódó átfedések ellenére is két nem haj- vagy fejviseletében megfigyelhetők külső különbségek, miközben egyformán ápolták is hajukat.
A korok folyamán a férfiak fejviseletét történeti korok divathatásait, társadalmi, sokszor politikai töltetű állásfoglalását tükröző fejfedők sorozata jellemzi.
A keresztény Európában csak a leányok járhattak hajadonfőtt, az asszonyok betakart fejükkel ismerték el férjüknek való alárendeltségüket.
A hátihajat korábban két, a 12. század óta inkább egy ágba fonottan viselik.
Az asszonyok a hátihajat főkötő alá szorították, fejüket homlok- és állkendővel, ezek felett még egy lepellel borították, amelyet keskeny pánttal fogtak homlokukhoz.
Az Árpád-kori női sírleletek sejtetik az európai szokásokhoz való igazodást.
A 13-14. századi hajnyomtató pánttal homlokon rögzített, vállra omló hajú európai leányalakok magyar párjait már biztosan felismerhetjük a Képes Krónika lapjain.
Az esztergomi királyi vár falfestményeinek lobogó hajú allegorikus leányalakjaiban a hajpántjaik egyszerűbb változatait pedig a 13-14. században láthatjuk.
A gombostű és annak fátyoltű változata a 14. század találmánya tette lehetővé, hogy Európa déli sávjában a különféle kendők nagyobb szerepet kapjanak az asszonyok fejviseletében, mint a főkötő.
A középkor északabbi sávjában a köznép asszonyai kevésbé kedvelték a többrétegű lepleket, s a hajukat kontyba szorító alsó főkötő fölött egy előálló főkötőt használtak.
Az európai főkötő formákat keleti eredetre utaló szarvas vagy kúpos főkötők bővítették.
Ilyen főkötőt látunk a Képes Krónika kun asszonyán is.
A 15-16. századi sírleletek között az alsóbb néposztályok maradványai között is felbukkantak a koszorúk és párták.
A koronkák és kontypártak a kontyot fedő fátyol rögzítésére szolgáltak.
A koszorúpárták az ünnepi felkészítés részei voltak, és eredetileg különböző növényekből fonott díszítések voltak.
Itália hatására itáliai gyöngyös szalagokkal borított hajfonatok terjedtek el itthon is.
Az előhajat gyakran a hátihajba sodorták, és a főkötő alól megmutatta az előhajat, amelyet a kor divatja szerint számos módon díszítettek.
A 16-17. században a törzsi és társadalmi különbségek tükrözése mellett a ruházat és a fejviselet részletei sokszínűen alakulnak.
A korabeli ünnepi viseletekben a főkötők monumentális formáit is megfigyelhetjük, melyek gyakran a települések fényét is jelölték.
A kontyot megfogó alsó résznek félgömb- vagy kúp alakúnak kellett lennie, és ezt megalapozni gyakran fával, kemény papírral vagy más stabil anyaggal kellett.
Mezőkövesden a főkötőt keménypapírból készítették, és itt toknak vagy hegyeskontynak nevezték, a Dunántúlon kápli vagy kácsis formában alakították.
Az alsó főkötő és a felső főkötő együttesen alkotta meg a koronafelszerelést, amelyhez a díszítések sokfélesége járult: selyemtől a bársonyon át a csipkéig minden elképzelhető anyag, szín és gyöngy, pántlika használtak.
Az ékszerek és a hosszú kendők, a főkötő különböző részei az adott vidék hagyományait tükrözték, és a nők büszkék voltak rá, hogy ezzel emelhetik településük fényét.
A 19. század elejétől a kontyfák helyett kovács készítette kontyvasakat is használtak, amelyekhez esküvői évszámot és tulajdonos nevét is rögzítették.
A kontyfára csavart kisebb kontyokat hagyományosan a kontyruhákkal, alsófőkötővel, vagy zsebkendővel fedték be.
A kontyvasak a századforduló után egyre kevesebb szerepet kaptak, és a fejtetőre helyezett konty dominált.
A hajviselet tehát a közösségek rangját, foglalkozását és szülőhelyét is kifejezte, miközben a kontyok és a főkötők egyre inkább a regionális identitás jelképeivé váltak.
Az 1900-as évek elején a szecesszió lezárta a 19. századi pompára törekvő viseletet, és a 20. századi funkcionalizmus felé vitte el a női ruházatot.
A kiállítások és gyűjtemények bemutatása lehetőséget ad a korabeli viseletek részletes megismerésére, és megőrzésére.
A nők ruházatában egyre inkább a kutatók és közönség számára is hozzáférhetővé válik a kontextus, amely a vallási, társadalmi és gazdasági hátteret is tükrözi.
A lakodalom éjszakáján a menyecskekendő kikötése hosszú, aprólékos folyamat volt, amely a beavatási szertartás jellegét is hordozta.
A főkötők művészi megformálásában a parasztok gyakran a rendelkezésre álló anyagokat, fa, papír és bőr vegyítésével teremtettek egyedi alkotásokat.
A vasárnapi fésülődéshez és a főkötő átalakításához kapcsolódó hagyományok gyakran ünnepélyességet és rituálét adtak a mindennapokhoz.
Az évtizedek során a nők ruházata és fejviselete nemcsak a hagyomány megőrzését szolgálta, hanem a társadalmi változásokra adott válaszokat is tükrözte, és a szecesszió vége felé megjelent a funkcionalitás felé forduló trend is.
