Divatlap ekkor még nem lévén - felöltöztetett babák segítségével mutatták be országszerte a varrodák kínálataikat. A reneszánsz idején Olaszország támasztotta fel a társadalmi formák és a fényűzés hagyományait. A fiatal XIV. Kezdetben nem volt egyszerű a feladata, mivel Medici Katalin halála óta, Gallia elvidékiesedett vadászgató földesurait nehéz volt a kastélyaik kényelméből kimozdítania. XIV. Segítségére végül is egy olasz sietett, akinek már vérévé vált a korábbi reneszánsz életforma, de fogékony maradt az új irányzat befogadására is. Nélküle, bizony elképzelhetetlen, lett volna Versailles és a Napkirály létezése. Mazarin volt kora egyik legkiemelkedőbb politikusa. Keleti mintára az ő segítségével kaptak erőre XIV. Lajos udvarában a karusszelek, balettek, kerti zsúrok valamint a szerencse- és társasjátékok. A király - miniszterével ellentétben - a fényűzést magával a közérdekkel azonosította.
XVII. Maliére, ugyan maga gúnyolja saját korát színdarabjaiban - melyet Párizsban a király és főurai jelenlétében Mazarin Olaszországból hozatott színészei játszanak el. XIV. Moliér „Mizantrópjából” tudjuk, hogy a társadalmi pallérozottság, a túlzó bókolás a farizeusúság táptalaja, és az egymásnak mosolyogva hajbókolók legszívesebben egymás torkának estek volna. Leírásokból tudjuk, hogy a király még a mosónőknek is előre köszönt, de az ellenségeit is bűbájosan tudta a Bastille - ba tessékelni. Szerelemben a rangon aluli kapcsolatokat tiszteletben tartotta, de a házasságtörés fölött meg szemet hunyt. Ez utóbbit oly annyi ara nem tekintette főbenjáró bűnnek, hogy vérbeli gyermekei mellett a kis hercegnők és hercegek sokasága - akikről persze tudomásunk van - két komornával és egy nevelőnővel való románcából fogantak.
Az udvariassággal együtt már a divatot is XIV. Lajos udvara diktálta a világnak. Divatlap ekkor még nem lévén - felöltöztetett babák segítségével mutatták be országszerte a varrodák kínálataikat. A felsőruházati divatot, (granda Pandore-t) és a fehérnemű divatot (petite Pandore-t) már akkor megkülönböztették. A nők kazakjai a szivárvány minden színében pompáztak. Pántlikák, sallangok tömkelegével, sok hímzéssel és csipkével díszítették, A férfiaknál maga a király vezette be a tollal ékesített háromszögletű kalap viseletét, de nagy hangsúlyt kaptak az öltözködésben a csatos, magas sarkú, piros és más rikító színű cipők is. Ékszerekben is a párizsi divat a mérvadó.
A kor divatjának talán a mai ember számára leginkább mosolyogásra csábító kellékei a csodálatos és díszes, olykor akár még két méter magasra is feltornyozott paróka költemények voltak. Az efféle vendéghajaknak olyan nagy divatja volt országszerte - nőknél, férfiaknál egyaránt - hogy a megrendelőket külön fodrászműhelyek szolgálták ki. Ekkor először a világon férfikezek fésülték a női hajakat, külön erre a célra berendezett szépségszalonokban. Az ilyen szalonokban a hölgyek külön öltözködési divattanácsokat is kaphattak. A pomádék, mint például a rúzs, a púder vagy a különféle illatos vizek - ekkor még Spanyolországból hozatják be - de csakhamar a francia ipar maga is előállítja.
A gyönyörű hajkölteményekkel nem volt egyszerű a közlekedés, ezért e pompás frizurákhoz dukált a hintó és a lakájok serege.
A Napkirály és a paróka: a hatalom jelképe
A király úgy ad fényt és meleget birodalmának, ahogyan a Nap a Földnek. Ő az egyetlen fényforrás, amely alattvalóit beragyogja. A Napkirály idején a külső - legalábbis a kiváltságosoknál - a jó modor jele volt. Éppen ezért minden magára valamit is adó úriember és úriasszony igyekezett a kor divatának megfelelően krétafehér arcbőrt „előállítani”, és igazi haj híján rizsporos paróka-loknikat viselni. Napbarnított bőre akkoriban a napon dolgozó parasztoknak volt, így hát az számított előkelőnek, aki patyolatfehér bőrrel virított.
Ezt követően - majd egy évezreden át - kiment a divatból, és majd csak I. Erzsébet angol udvarában kezdett elterjedni a vendéghaj, ám igazán XIII. Lajos francia király udvarában lett népszerű, majd őt követte a Napkirály, XIV. Lajos. A 17. század második felében, 1665-ben Velencét is elérte a parókahullám, ám pár évvel később, 1668-ban a velencei hatóságok betiltották annak viselését. A paróka tehát útját hosszú történetben járta be: a divatot, a hatalmat és a társadalom jelzéseit koncentrálta.
A paróka nemcsak divat volt, hanem társadalmi státusz-szimbólum is. A francia és velencei elit a paróka használatával mutatta meg hovatartozását, miközben a köznép gyakran a hiányzó alapanyagok, a tetvek és a nehezen tisztítható fejdísz miatt mérlegelte a viseletet. A francia uralkodói szemléletben a paróka a királyi presztízs részévé vált, és e jelleg sokáig meghatározta a közéleti és magánéleti viselkedést is.
A 18. század elején a divat visszatekintett a természetesség felé, de addigra a paróka már nem kizárólagosság volt: a társadalmi osztályok számára is megjelent, és a megjelenés fegyvertárává vált. A későbbi reformkorok és forradalmak idején pedig a paróka egyre inkább a régi rend szimbólumává vált, amelyet pedig az etikai és társadalmi viták is tükröztek.
- A paróka története: az ókori Egyiptomtól napjainkig
- A Napkirály udvarának protokollja és a paróka felívelése
- A haj- és fürdőkultúra viszonyai a korabeli társadalomban
- A paróka társadalmi jelentései: státusz, identitás, fényűzés
A nap, amikor az egész udvar látta a Napkirály megalázni a királynőt
Fürdőkultúra és higiénia a korban
A fürdés és higiénia 17-18. századi viszonyai gyakran ellentmondtak a mindennapok igényeinek. A házakban mocsok volt, a vécé és a csatornázás sok helyen hiányos volt, és a palotákban is gyakran wicking fehérnemű és parfümök szolgáltak a kellemetlen szagok elfedésére. A paróka mint illatszerek- és higiéniai eszköz rögzítette a figyelmet a tisztaság és illat kombinációjára, miközben a szagok elnyomása érdekében fűszer- és illatszerek kerültek előtérbe.
Magna paróka-hálózat és gazdasági vonatkozások
A parókaipar Franciaországban a 17. században virágzott: a párizsi mesterek cséhekbe tömörültek, és a birodalmi igények kiszolgálására specializálódtak. A Velencei parókaellenes kezdeményezés 1668-ban jelölte ki a határokat: a divat ugyan világszerte terjedt, de egy város a paróka viselését tiltó törvényeket hozott.
A gyártás és a kereskedelem egyre összetettebb lett: a birodalmi és udvari patronátusok részeként a paróka és a hozzá tartozó kiegészítők a hatalom jelképeivé váltak. A korszak végére a paróka ára és a hozzá tartozó adók jelentősen emelkedtek, és a társadalmi ellentétek mérséklődésével lassan vissza szorult a divatból.