„Ne nyírjátok kerekre hajatok szélét és ne rontsd el szakállad szélét.” (3Mózes 19:27.) - írja a Tóra.
A pajesz, mármint a „hajatok széle”, a fejszőrzetnek azt a kis részét jelöli, ahol a haj és a szakáll találkozik egymással.
Ez ugyanis az a pont, aminek a levágásával a hajunk aljának vonala egy körré lenne.
A legtöbb vélemény szerint a tilalom oka, hogy ne hasonlítsunk a bálványimádók papjaihoz, akiknek szokása volt a gombafrizura.
A pajesz hajatlanná nyírása tehát tilos, függetlenül attól, hogy az milyen eszközzel történik.
A szakállal azonban más a helyzet.
A legtöbb vélemény szerint (Talmud, Mákot 20a.) a tilalom kizárólag a borotvára vagy a csipeszre vonatkozik - itt ugyanis a Tóra „rontás” kifejezést használja, ami a gyökerestül való kitépésre utal.
Ollóval tehát lehet vágni a szakállat.
A szakáll borotválásának tilalma kapcsán megoszlanak a vélemények a tilalom okáról.
Maimonidész szerint ez is a bálványimádó szokások elutasítása.
Mások szerint a zsidók jellegzetes megjelölése az ok (Dvárim rábá 2:18.).
Harmadszor: Cemách cedek (Jore déá 93.) szerint a tilalom a „ne öltsön férfi asszonyruhát” tilalmába illeszkedik.
Ugyanis aki megszabadul arcszőrzetétől, az olyan mintha női ruhát öltene.
A zsidó misztika tanítása szerint a szakáll az isteni könyörület metaforája, és mint ilyen az áldás megtestesítője.
A világ összes antiszemita előítéletekkel foglalkozó érzékenyítő foglalkozása azzal kezdődik, hogy a zsidóként azonosított külső jegyek csacsiságok.
Jó, de honnan jött akkor a szakáll sztereotípiája?
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár aktuális magazinjának írásából ez is kiderül.
Első körben alighanem a Mózes 3. könyvének 19. fejezetéből, a 27. versből, amely azt kéri a zsidóktól, hogy ne vágják egészen körbe a fejükről a hajt és a szakálluk végét se, hát, úgy is szokás magyarra fordítani, hogy ne csúfítsák el.
Vagyis borotvával teljesen levágni nem lehet, penge nem illetheti tehát az arcszőrzetünket az előírás szigorú értelmezése szerint.
A villanyborotva ugyan jelentősen megkönnyíti a dolgot, tehát - visszatérve az előítélet-ellenes megfontolásokhoz - vannak rendszeresen borotválkozó, simaarcú ortodox zsidók is, de az ultraortodoxia köreiben jórészt megmaradt a szakáll hagyománya, illetve a különböző méretű pajeszok meghagyása, amely szokás szintén ebből a szöveghelyből ered.
A kabbala hagyományától ihletett hászidizmus különös vonzalmat tanúsít az arcszőrzet érintetlenül hagyása iránt, a legnagyobb hatású kabbalisták egyike, a szent Ari, Jichák Lúria a 16. századi Cfátban különösen vigyázott az életéről szóló legendák szerint minden szál hajára, szakállára, gyermeke haját viszont a nagy talmudi rabbi, Simon bár Joháj nyughelyén - ő írta a kabbala fő művét, a Zohárt a hagyomány szerint.
Meronban vágatta le a fáma szerint, ahol ma is, Lág báOmerkor, hároméves fiúk tömegeinek vágják le ünnepélyesen a haját.
Az Ómer-számlálás idején végképp tilos borotválkozni, a gyászidőszak egyik tiltó előírása ez, személyes gyász idején és a nyári három hétben is így van, amely Tammúz 17-ét választja el Áv havának kilencedikétől, a Szentély pusztulásának emléknapjától.
A harmincharmadik napon azonban felfüggesztjük a tilalmat és mivel történetesen ezen a napon halt meg Simon bár Jóháj, ezért tartják a hajvágó bulikat és egyéb szórakoztató rendezvényeket Meronban.
A cfáti kabbalisták szerint ez a hajlevágós szokás meglehetősen régi és bevett, de ránk csak a cfáti kabala hagyományozta.
„Ne nyírjátok kerekre fejeteken a hajatokat és ne rontsd el szakállad szélét!” - (Mózes harmadik könyve) szó szerint olvasható a szövegben.
A Talmud arra következtet ezekből a versekből, hogy a tilalom csak a borotvával való „pusztítást” érinti - mivel a héber szöveg kifejezetten a borotválás és megsemmisítés szavakat használja.
Ollóval lehet vágni a szakállat.
Rámbám szerint a szakállborotválás tilalma azzal függ össze, hogy az ősi bálványimádók gyakorolták ezt a szokást.
A kabala pedig különösen mély jelentést tulajdonít a szakállnak: a szakáll „tizenhárom tincse” Isten tizenhárom irgalmi attribútumát jelképezi.
A szakáll a haszid közösségekben identitáskifejező szerepet is betölt: része a külső megjelenésnek, amely folyamatos emlékeztetőként szolgál a zsidó hagyományokhoz való hűségre.
A különböző vallásokban sok esetben megjelennek olyan szabályok, amelyek a hívők, gyakorlók külső kinézetével kapcsolatosak.
Kíváncsiak voltunk, hogy vannak-e, és ha igen, akkor miért és milyen szabályok a haj-, és a szakállviseletre vonatkozólag.
Általában a muzulmán férfiről mindenkinek egy szakállas férfi jut az eszébe.
Tény, sok muszlim férfi szakállt növesztve él, hiszen a Prófétának is volt szakálla.
Igaz erre való utalást nem találunk a Koránban, csak prófétai mondásokban, hadíszokba.
Sokan azzal magyarázzák a szükségességét, hogy ez a férfiasság jelképe, illetve utalnak arra a koráni sorra (ája), hogy követni kell a prófétát.
Mások a szakáll mögött azt látják, hogy anno a szakáll jelképezte a kulturált férfit, ezért a mában már nem ragaszkodnak hozzá.
A szakáll hosszát illetően eltérések vannak a különböző jogi iskolák között.
A támogatók abban egyetértenek, hogy azon illik igazítani, és a bajuszt is nyírni kell.
Vannak, akik csakis a hosszú szakállt javasolják, de a síita iszlámban megelégednek a két-három napos hosszúsággal is.
A XX. században európai hatásra komoly változás történt a muszlimok között.
Sokan levágták a szakállukat, és csak bajuszt viseltek, majd a bajuszt is levágták.
Napjainkban a szakáll a szalafizmus, a hagyományokhoz való ragaszkodás szimbóluma, és sok országban az állam által nem preferált.
A Mubaraki érában állami tisztséget nem is tölthettek be szakállas férfiak Egyiptomban, és az egyiptomi al-Áhrám napilap is egy terroristává lett férfiről azt írta, hogy „szakállt növesztett”, azaz elkezdett szélsőséges gondolatokat vallani.
Hagyományosan a nő haja hosszú, a férfié rövid, de a XX. században itt is komoly változások történtek.
A jellegzetes zsidó haj- és arcszőrzet-viselet forrását magában a Bibliában találjuk: „Ne nyírjátok kerekre hajatok szélét és ne rontsd el szakállad szélét.”
Azaz elvileg nem is kellene magyarázat, ám a bölcsek mégis keresték az okát, és fel is soroltak többet is.
Végül két kép a csodálatos fotóművész Roman Vishniac 9000 fényképet számláló gyűjteményéből.
A zsidók évszázadokon át növesztették a szakállukat - nemcsak vallásos meggyőződésből, hanem hogy véletlenül se szegjék meg a Tóra parancsát.
Ez különösen jellemző volt Kelet-Európában, ahol egészen a 19. A felvilágosodás idején sokan úgy érezték, hogy a szakáll „elmaradott” megjelenést kölcsönöz, ezért elkezdtek levágni.
A korszak nagy rabbijai, köztük a Cháféc Cháim, tiltakoztak ez ellen.
A haszidok azonban - akik kevésbé voltak fogékonyak a modernizációra - továbbra is ragaszkodtak a szakállhordáshoz.
„Ne nyírd le kerekre fejed szélét, és ne pusztítsd el szakállad szélét!” - olvassuk Mózes harmadik könyvében.
A Talmud arra következtet, hogy a tilalom csak a borotvával való pusztítást érinti.
Rámbám szerint a szakállborotválás tilalma azzal függ össze, hogy az ősi bálványimádók gyakorolták ezt a szokást.
A kabala pedig mély jelentést tulajdonít a szakállnak: a szakáll tizenhárom tincse Isten irgalmi attribútumait jelképezi.
A szakáll a haszid közösségekben identitáskifejező szerepet is betölt: része a külső megjelenésnek, amely folyamatos emlékeztetőként szolgál a zsidó hagyományokhoz való hűségre.
A különböző vallásokban sok esetben megjelennek olyan szabályok, amelyek a hívők, gyakorlók külső kinézetével kapcsolatosak.
Kíváncsiak voltunk, hogy vannak-e, és ha igen, akkor miért és milyen szabályok a haj-, és a szakállviseletre vonatkozólag.
Az európai és közel-keleti hagyományokon felül a keresztény világban is megjelenik számos szemlélet a haj- és arcszőrzet viseléséről.
A buddhista hagyományokban, azon kívül, hogy a szerzetesek haját és szakállát leborotválják, nincs külön rendelkezés arra, hogy a laikusok hogyan viseljék a hajukat vagy arcszőrzetüket.
A viselkedéskultúra és ruházat jegyeként a külső megjelenés sokféle közösség identitásképző eleme lehet.
