A személyiség az emberi pszichikum egyik legfontosabb és legjellemzőbb sajátossága, mégis, a mentális zavarok meghatározása gyakran nem erre, hanem a megnyilvánult jegyekre, azaz a viselkedésre alapozódik. Ez a megközelítés szorosan összefügg a mentális zavarok specifikumával. Annak ellenére, hogy ma már szinte minden mentális zavar és viselkedési megnyilvánulás biokémiai mechanizmusai leírhatók, a viselkedés értékelése nem redukálható pusztán biológiai szempontokra. A magatartás komplex, bio-pszicho-szociális kategória, amelynek kialakulásában a biológiai folyamatokon túl a pszichikai és társadalmi tényezők is meghatározóak.
Előfordulhat, hogy a társadalmi hatások olyan pszichikai folyamatokat indítanak el az egyénben, amelyek biokémiai szinten is változásokkal járnak. Lehet, hogy az egyén problémamegoldó képességei nem megfelelőek, ezért bizonyos konfliktusok szorongást váltanak ki belőle. Ez természetesen gyógyszeres kezeléssel megszüntethető, azonban ez a terápiás mód nem javítja az egyén problémamegoldó képességét.
A normalitás és az abnormalitás közötti különbségtétel korántsem olyan egyértelmű, mint azt a közvélemény feltételezi. A mindennapi nyelvhasználatban nem mindig kell alaposan megokolni, miért tartunk egy jelenséget normálisnak, másokat pedig nem. Vannak azonban olyan megismerési területek, ahol nélkülözhetetlen valamifajta konszenzus kialakítása ezekkel a fogalmakkal kapcsolatban. A pszichológiában az abnormalitásra általában súlyos lelki zavarok vagy az önpusztítással járó életmód jellemző.
A Társadalmi Normák és az Abnormalitás
Minden társadalomnak megvan a maga szabály- vagy normarendszere arra vonatkozóan, hogy milyen viselkedést tart elfogadhatónak. A norma a társadalom által kialakított helyénvaló magatartás kimondott és ki nem mondott szabályai arra vonatkozóan, hogy mit tehetünk vagy nem tehetünk. Ezeknek a normáknak a betartása kívánatos, jó, helyes, megszegésük pedig büntetendő, rossz, helytelen, gyógyítandó.
Máshogy reagál a társadalom, amelynek megvan a maga norma- és szabályrendszere arra vonatkozóan, hogy milyen magatartás tolerál, tilt és tűr. Ha valaki nagymértékben eltér ezektől a normáktól, az már abnormálisnak minősül, akkor is, ha pszichikai értelemben történetesen egészséges. A diktatúrák előszeretettel zárnak elmeosztályokra politikailag felforgató személyeket, de a férfidominanciájú társadalom egyes tipikus női reakciókat is abnormálisnak minősített a régi századokban.
A normalitás fogalmának meghatározása talán még nehezebb, mint az abnormalitásé. A normalitás jellemzői nem vonnak éles határt a mentális „egészség” és betegség között. A pszichológiai normalitás minden definíciója függ a társadalomban uralkodó normáktól és előítéletektől, így a szomatikus orvoslással szemben ez esetben nem kizárólag tudományos kijelentésről van szó, hanem egyfajta erkölcsi normáról is, ami egyértelműen relatívabb, szubjektívebb, éppen ezért könnyebben támadható is.
Az Abnormalitás Különböző Megközelítései
Az abnormalitás egyik definíciója a statisztikai gyakoriságon alapul: „abnormális” a statisztikailag ritka, vagyis az átlagtól eltérő viselkedés. E meghatározás szerint azonban a különösen értelmes vagy rendkívül boldog ember is az abnormális kategóriába sorolódna. Sok kutató az abnormalitás legfontosabb kritériumának azt tekinti, hogy a viselkedés hogyan befolyásolja az egyén vagy a társadalmi csoport közérzetét. E kritérium szerint a viselkedés akkor abnormális, ha maladaptív (rosszul alkalmazkodó), tehát alkalmazkodási zavarokhoz vezet, ha kártékony hatású az egyénre vagy a társadalomra nézve.
Bizonyos fajta deviáns viselkedésmódok zavarják az élet normális menetét (pl. depresszió), mások a társadalmat veszélyeztetik. Vannak kutatók, akik szerint az abnormalitás megítélése az egyén szubjektív rossz közérzetén, nem pedig viselkedésén keresztül ragadható meg. A pszichés zavarokkal diagnosztizált emberek legtöbbje valóban kellemetlenül érzi magát. Szoronganak, depressziósak vagy izgatottak, esetleg álmatlanságban szenvednek, étvágytalanok. Ide tartozik a betegségtudat is, hogy a személy egészségesnek vagy kórosnak tekinti-e az állapotát, viselkedését.
A fejlődési pszichopatológia alapvető elképzelése az, hogy nincs éles határvonal a normális és abnormális fejlődés között, és ahhoz, hogy a kialakult problémás viselkedést megértsük, elengedhetetlen az egészséges fejlődés fázisait minél alaposabban feltérképeznünk. A fejlődési pszichopatológia nézetei szerint a problémás, vagy patológiás viselkedés nem más, mint egy alkalmazkodási folyamat végeredménye. A fejlődés során, ahogy a gyermek egyre nagyobb lesz, újabb és újabb helyzetekhez, elvárásokhoz, kihívásokhoz kell tudnia alkalmazkodni - és ez a tanulási folyamat gyakorlatilag egész életünket végigkíséri.
A Normalitás Jellemzői
Az egészséges emberek általában bíznak abban, hogy képesek magatartásukat uralni. Alkalmanként persze impulzívan is viselkedhetnek, de amikor szükséges, vissza tudják fogni szexuális és agresszív késztetéseiket. A jól alkalmazkodó emberek értékelik saját jó tulajdonságaikat, és úgy érzik, mások is elfogadják őket. Jó viszonyban vannak másokkal, és a társas helyzetekben spontán módon tudnak részt venni. Ugyanakkor nem érzik azt, hogy alá kellene vetniük magukat a csoport véleményének.
Az egészséges emberek szoros és kielégítő kapcsolatokat tudnak kiépíteni másokkal. Érzékenyek mások érzéseire, nem lépnek fel túlzott - valójában a saját szükségleteiket szolgáló - igényekkel a másikkal szemben. A mentális zavarokkal küszködő embereket gyakran annyira lefoglalja saját biztonságuk védelme, hogy túlságosan énközpontúakká válnak. Saját érzéseikkel és törekvéseikkel eltelve szeretetet követelnek, de képtelenek a kapott érzéseket viszonozni.
A jól alkalmazkodó emberek képességeiket alkotó tevékenységekben képesek kifejteni. Örülnek az életnek, és nem kell magukat rákényszeríteni arra, hogy a mindennapok követelményeivel szembesüljenek. A krónikus energiahiány és a túlzott fáradékonyság a megoldatlan problémákból adódó lelki feszültség gyakori tünete.
A normalitást megközelíthetjük az ideális létállapot felől is. Tehát egészséges, normális az a személy, aki pozitív tulajdonságokkal, egységes személyiséggel rendelkezik, Rogers szavaival élve „fully functioning person” (teljességgel működő személy). Ilyen vonások a hatékony valóságészlelés, az önismeret, a viselkedés akaratlagos szabályzásának képessége, az önértékelés és elfogadás, az érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége vagy az alkotóképesség.
Az Osztályozás Előnyei és Hátrányai
Az osztályozás egyaránt hordoz előnyöket és hátrányokat. Segítségével könnyebb definiálni és azonosítani egy deviáns viselkedést, ám mindeközben nem szabad elfelejtetnünk, hogy egy címke csupán tájékozódási pontként szolgálhat, s nem meríti ki egy egyedi eset konkrétságát.
A mentális zavarok osztályozására a legtöbb elmeegészségügyben dolgozó szakember az Egyesült Államokban a Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének negyedik kiadását (angol megfelelőjének rövidítésével: DSM-IV) használja, amely lényegében megegyezik az Egészségügyi Világszervezet által megfogalmazott rendszerrel. A DSM-IV a fő csoportokhoz tartozó alkategóriák kiterjedt listáját is megadja, továbbá azoknak a tüneteknek a leírását is, amelyek a diagnózis alkalmazhatóságának feltételét jelentik. Az egyén teljes diagnózisa sokkal átfogóbb. Minden személy öt különböző dimenzióban (tengelyen) értékelendő, melyek a különböző testi és pszichés tüneteket tartalmazzák.
Osztályozási szempontot jelentett régebben még a neurózis és a pszichózis fogalma is, noha nem teljesen megbízhatóak. Az előbbi olyan betegségcsoport, melyet szorongás, a boldogtalanság érzete, alkalmazkodásra való képtelenség jellemez, míg az utóbbi súlyosabb mentális zavarokat takar. Az egyén elveszíti kapcsolatát a külvilággal, képtelen saját életét megszervezni, és sokszor csak a kórházi kezelés segít. Ám mindkét kategória túl széles ahhoz, hogy biztos módon eligazítson a diagnosztizálás során.
A DSM-IV nagyobb konszenzusra törekszik azáltal, hogy a betegségeket a sokkal specifikusabb viselkedéses tünetek alapján csoportosítja, anélkül hogy bármit is mondana azok eredetéről vagy kezeléséről. A szerkesztők törekvése az volt, hogy a megfigyelhető jelenségeket rendszerezzék, ami lehetővé teszi a kommunikációt a szakemberek között.
Atomikus szokások a mentális egészségért
A Normalitás és Abnormalitás Kontekstusa
A normalitás-abnormalitás fogalma mindig függ az adott kontextustól, vagyis attól a közegtől, amiben a személy él. Vegyünk szemügyre egy nagyon extrém példát: tegyük fel, hogy egy ember olyan dolgokat észlel, hall, vagy lát, amik mások számára nincsenek jelen, vagyis hallucinál. Egyes törzsi közösségekben az ilyen személyeket nagyra becsülik, és úgy vélik, hogy képességei révén kapcsolatot tud teremteni a túlvilággal, és kommunikál a szellemekkel. Ugyanezt a jelenséget a középkorban Európa szerte a démoni megszállottság jelenként értelmezték.
A normalitást megközelíthetjük az ideális létállapot felől is. Tehát egészséges, normális az a személy, aki pozitív tulajdonságokkal, egységes személyiséggel rendelkezik. A normalitás fogalma egyértelműen viszonylagos, de érdemes-e továbbmenni ezen a meghatározáson? Nem csak a mindennapi életben merül fel gyakran a kérdés, hogy egy adott reakció, viselkedés vagy gondolat normális-e, a szakemberek között is a mai napig viták folynak arról, hogy pszichológiai szempontból mi normális és mi nem.
A számos elmélet és kritériumrendszer kialakítása ellenére az általános orvoslással szemben a pszichológiát az a hátrány éri, hogy nincsenek előre meghatározott, leírt anatómiai és fiziológiai normák, amik segítséget nyújthatnak a diagnosztizálásban. Az orvosokkal szemben a pszichológusok kritériumai sokkal nehezebben értelmezhetőek, mondhatni szubjektívek, gyakran erkölcsi értékfüggőek, vagy egyfajta társadalmi követelmények.
Ha a történelmi korokat nézzük, még szembetűnőbb lehet a különbség. Számos történelmi példát láthatunk, ahol az adott korszak és kultúra normái, valamint a vallási erkölcsösség hatást gyakoroltak a mentális egészségről alkotott általános képre. Ma már például az 1980-as évekig betegségként definiált homoszexualitást a szexualitás egyik egészséges variánsaként kell értelmezni, nem pedig betegségként, pontosan azért, mert az erre irányuló elmélet nem tudományos ítéletre, hanem előítéletre alapozott.
A nagy társadalmi felbolydulásban már nemcsak a suszter gyereke járt lyukas cipőben és a tanár gyereke bukott meg, hanem a diplomata gyerekei a galerikban, a perifériára szorultak körében találtak rá inkább a közegükre, mint a szülői ház nyújtotta mintában és értékrendben. Az igazságszolgáltatásban és a jogrendben is felütötte a fejét egyfajta abnormalizálódásnak tűnő folyamat, ez pedig a bűnözők és gyilkosok iránti elfogadó és megértő attitűd, amely már-már igazolóelméletté válhat, hogy gyilkolni fontos és elkerülhetetlen.
A lelki folyamatok paradoxonok, nem érthetők meg maradéktalanul az ok-okozatiság ívén. Például nagyon nehezen bogozható ki, miként vagyunk felelősek saját fejlődésünkért, autonóm énünk kialakításáért. Ezek a szüleink, a családi nevelés hatása, az iskolai tanulás, a társadalmi-történelmi-természeti környezet, amelybe beleszületünk, és a munka révén való beilleszkedésünk a szűkebb-tágabb közösségbe. Ha mindezen hatásokhoz túlságosan idomulunk, elfogadván azok mintáit, értékrendjét, mintegy aláfekszünk azoknak, ez látszólag lehet simább, zökkenőmentesebb, célravezetőbb, de énünk, saját indítékaink, saját érdeklődésünk - egyszóval autonómiák - kifejlesztése szempontjából mindenképpen veszteség.
A neurózis az az énvédelem, amelyet az énvesztettsége - autonómiahiánya - miatt működtet, mint negatív agressziót, a betegségnek kikövetelt pótfigyelmet, a mások segítségére való ráhagyatkozás jegyében. Mindezt hihetetlen fondorlatos erőbevetéssel. A neurózis is az a rossz, amelyet a jó előhívására kell és lehet fordítanunk. Veszélyes, mert soha nem szökhet meg saját belső üressége és hazugságai elől, öngyűlölete elől. Márpedig a pszichopata másképpen nem gyógyulhat ki abnormalitásából, csak a belátással, hogy ő is felelős a történtekért, nemcsak az ősei és a környezete.