Éber őrzőkutya vagy egy kicsit túl nagy öleb? A dobermann esetében nehéz a döntés.
A dobermann első sorban biztosan őrző-védőkutya. Bátor, magabiztos és megfélemlíthetetlen. Ezért gyakran alkalmazzák a rendőrségnél illetve a katonaságnál. Az FCI fajtastandardja még ma is megköveteli a doberman szigorúságát és közepes ingerküszöbét. Alapvetően azonban egy békés kutya. Egy kompetens gazdával az oldalán, aki megfelelően neveli és foglalkoztatja, a dobermann szelíd és bújós. A harci kutya imidzs miatt, a fajta gazdái viccesen „bújó-harcosnak” nevezik kutyájukat. A családon belül a doberman kifejezetten hűséges, ragaszkodó és gyerekbarát. Családját gondolkodási idő nélkül venné védelembe bármilyen helyzetben. Idegenekkel azonban szkeptikus. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden idegenre villogó fogakkal vicsorogna: egy jól nevelt, szocializált kutya soha nem támadna vagy harapna meg senkit ok nélkül. Szigora csak akció közben jön elő. Mint minden kutyánál, a dobermannál is döntő, hogy ki van a póráz másik végén. A dobermannak határozott, tapasztalt kezekre van szüksége, egy olyan falkavezérre, aki egyértelműen meghúzza a határokat. Ha egy ilyen személy egyszer elnyeri a kutya bizalmát, akkor onnantól kezdve mindig követni fogja az utasításait. A dobermannra kicsit jellemzőbb az a mondás, hogy a gazda a kutya tükörképe. Egy szuverén, nyugodt gazdi mellett egy magabiztos és szófogadó kutya lépked. Ennek a fajtának a képviselői nagyon engedelmesek és nagyon örülnek a munkának. Extrém gyors felfogóképességgel rendelkeznek és nagy a teljesítőképességük. A dobermann az ötödik legintelligensebb kutya a világon. Amennyiben valaki értékeli és megfelelően fejleszti ezeket a tulajdonságokat, akkor a doberman remek családi kutyává válhat. Impozáns megjelenése miatt a dobermannt békés természete ellenére is első pillantásra őrzőkutyának nézik. Az erős, izmos kutya, teste elegáns vonalvezetése, büszke tartása és eltökélt kisugárzása miatt szinte már nemesinek hat. Rajongói szerint a doberman tökéletes kutyát testesíti meg. Korábban a fülek és a farok csonkítása még fenyegetőbbé tette a dobermann megjelenését. Röviddel a születés után leamputálták a kölykök farkát, pár hét múlva pedig végül a füleket is formára vágták. Sín és kötés segítségével a füleket a kívánt módon felállították. Ezt a kötést több héten át kellett a kölyköknek hordaniuk, amíg ki nem alakult a jól ismert álló fül. Kezdetben a csonkítás nem a szépségideál kialakítása miatt volt szükséges, hanem a kutya őrző-védő feladataiban jelentett segítséget. Egy fül és farok nélküli kutyát ugyanis sokkal nehezebben lehet megragadni, az útból félreállítani. A fajta kedvelői sokáig csak a csonkított kutyákat tartották igazi dobermannak. Álltavédelmi okokból szerencsére a 80-as és 90-es években betiltották a fülek és a farok csonkítását. A lógós füleknek és hosszú faroknak köszönhetően az egykor fenyegető dobermann megjelenése sokkal barátságosabb és lágyabb lett. A csonkítási tilalmat követően sok egykori rajongó megtagadta a törvényt, sőt egyes tüntető tenyésztők még a tenyésztéssel is felhagyattak. Ennek ellenére a doberman sok új rajongót szerzett a lógós, bájos kis füleivel. Így lett a fenyegető külsejű őrzőkutyából keresett családi kutya. Ezzel egy időben a barna doberman is népszerű lett. Habár a szőr színének semmilyen hatása sincs a kutya természetére, egy barna dobermann még is csak barátságosabbnak tűnik, mint fekete társa. Filmekben és sorozatokban szinte kizárólag fekete dobermannokat használnak. Emiatt a barna típus még kevésbé ismert, mint a fekete szőrű rozsdavörös foltos dobermann. A barna kutyákat gyakran inkább elegáns vadászkutyának tartották, mint dobermannak. A fekete és a barna színű rozsdafoltos doberman mellett létezik még kék, fehér és őzgida színű. Az utóbbi három színt Németországban kizárják a tenyésztésből. A 63-72 cm magas kutya fénylő szőre rövid és tömör, nincs aljszőrzete. A mai fekete és barna dobermann története az egérszürke szukánál, Schnuppe-nál kezdődik. A német Friedrich Louis Dobermann kutyája volt, aki a fajta névadója és alapítója. 1834 és 1894 között élt az Apolda nevű türingiai kisvárosban. Herr Dobermann a saját munkájához, személyes védelmére keresett egy különösen éber és szigorú kutyát. Máig rejtély, hogy milyen szakmája volt. Egyesek szerint adóbehajtó, éjszakai őr, rendőr vagy sintér lehetett. Az biztos, hogy a doberman városi sintérkutyaként is dolgozott, ennek megfelelően joga volt ahhoz, hogy a kóbor kutyákat elkapja és megölje, amennyiben a gazdája nem került meg. A különösen éber és szigorú kutyákat Dobermann megőrizte és tenyésztette. Kedvenc szukáját, Schnuppe-t, a szürke, Apolda környékéről származó keveréket egy vérebbel keresztezte. A vérebek egyfajta elődei voltak a rottweilernek is, amelyet egy olyan pásztorkutyával kereszteztek, ami Türingiából származott és fekete alapon vörös foltjai voltak. A tenyésztéshez ezen kívül pincser és vadászkutya fattyakat is felhasznált. Dobermann célja szolid őrző-védőkutyák tenyésztése volt, amelyek rettenthetetlenül védik az udvart és a házat. Az új fajtát - amely már nagyon hasonlított a mai dobermannhoz- hamar felfedezte a rendőrség is. Remek nyomkereső kutya teljesítménye miatt kapta a „csendőrkutya” becenevet. A 20. század elején Németországban hivatalosan is elismerték rendőrkutyának. Friedrich Dobermann halála után a szintén apoldai származású Otto Göller vette át kutyáit és tovább keresztezte őket más fajtatiszta kutyákkal és keverékekkel. A ma ismert dobermann jellegzetes jegyeit valószínűleg a következő fajtáknak köszönheti: rottweiler (Fleischerhunde), német juhászkutya, német pincser, weimari vizsla. Az áttörést rendőr- és katonai kutyaként a világháborúkban érte el. Az első világháborúban a német hadseregben üzenetvivő-, aknakereső- és mentőkutyaként vették használatba. A II. világháborúban az amerikai oldal is bevetésre került. A fajta azonban hírhedté vált, hiszen előszeretettel alkalmazták a koncentrációs táborokban is. A dobermann tenyésztésének a célja kezdetben a minél jobb teljesítmény volt. A dobermanokat ma is elsősorban munkakutyaként tartják és őrző-védőkutyaként, rendőrkutyaként, katonai és vadászkutyaként, pásztorkutyaként, illetve terápiás és vakvezető kutyaként alkalmazzák őket. Manapság ezt a sokoldalú fajtát egyre gyakrabban tartják családi kutyaként. A munkakutya tenyésztésnél az éberség és a szigor megkívánt tulajdonságok, de a családi kutya vagy a vakvezető kutya szerepben ezek háttérbe szorulnak. A családi kutya tenyésztésnél tehát a kedvesebb, kiegyensúlyozott állatokat részesítik előnyben. Akit tehát foglalkoztat a gondolat, hogy egy dobermannt vásároljon, első sorban meg kell érdeklődnie, hogy az adott tenyésztő melyik irányzatot képviseli. Ha profi tenyésztőt keres, akkor a bejegyzett egyesületek tagjai között keresgéljen. Fontos, hogy a kiválasztott tenyésztő kész legyen megmutatni a szülőállatokat és a tenyésztés helyét, illetve, hogy nagy hangsúlyt fektessen az állatok egészségére és szocializálására.
Fajtától függetlenül minden kutya magas hústartalmú és alacsony gabonatartalmú kutyaedelet igényel. A kiválasztásnál vegye figyelembe a kutya testsúlyát, korát és egyéni jellemzőit is. Ha bizonytalan, nyugodtan forduljon az állatorvoshoz tanácsért! Még a családi kutyaként tartott és ennek megfelelően tenyésztett állatokban is felismerhetőek az eredeti jellegzetességek, tehát az őrző-védő tulajdonságok. Nagy bennük a védelmezési ösztön, amely közepes ingerküszöbbel és nagyfokú mozgásigénnyel társul. Ezen kívül a dobermannak nagy az igénye a szellemi fejlesztés, lefoglaltság terén is. A dobermannhoz remekül illenek az olyan kutyás sportok is, mint az agility, az engedelmességi tréning vagy a kutyatánc. Utána a kölyökkorban a világ megismerésére alapozott szocializációt kezdjük meg. A kölyökkutyák életük végéig megőrzik a pozitív tapasztalatokat. Ha időben megismertetjük a világot a dobermannal, akkor megszokja a sokféle ingert és nem értelmezi majd a legkisebb dolgokat is veszélyként. A dobermann ápolása ellenben, nem igényel sok időt vagy pénzt. A rövid szőrt csak néhány naponta kell megkefélni. Azonban a szőrápolás mellett a karmokra, a szemekre és a bőrre is kell gondolnunk, ezek is rendszeres és alapos ápolást igényelnek. Egyértelmű tehát, hogy a dobermann nem való mindenkinek. Tapasztalt kutyatartóra van szüksége, aki elég idővel és kedvel rendelkezik ahhoz, hogy megadhassa a dobermannak járó testi és szellemi fejlesztést. Egy nyugodt, konzekvens, megbízható gazda mellett a dobermann nagyon ragaszkodó és hű társsá válhat, amely akár tűzbe is menne „falkájáért”.
A dobermannok hajlamosak néhány olyan bőr- és szőrproblémára, amelyek figyelmes Gondozást igényelnek. Míg egyes problémák, mint az ichthyosis, már születéstől jelen lehetnek, mások, mint a színeltolódási alopecia vagy az acralis nyalogatási dermatitisz, később az élet során alakulnak ki. A színeltolódási alopecia olyan állapot, amely érinti a szőrtüszőket és a szőrzet minőségét. Ez jól ismert a fajtánál, és egy elismert hajlam, hogy ezt az állapotot autoszómális recesszív öröklődés útján adják tovább. A Gazdik általában a szőrt hullás első jeleit veszik észre. A szőrzet tompának, töredezettnek vagy foltosnak tűnhet. Az Állatorvos valószínűleg bőrkaparékot vagy biopsziát végez, hogy mikroszkóp alatt megvizsgálja a szőrtüszőket. Ez segít megkülönböztetni az állapotot a szőrhullás egyéb okaitól. Az ichthyosis egy születéstől jelen lévő bőrbetegség. Ez egy elismert hajlam a fajtánál, és olyan állapotnak tekinthető, ahol a bőrsejtek nem megfelelően fejlődnek vagy válnak le. Amikor ellátogat a Klinikára, egy fizikai vizsgálatot végeznek a pikkelyesedés mértékének felmérésére. Mivel ez az állapot születéstől fogva jelen van, a Diagnózis gyakran a klinikai Tünetek megfigyelésével és a bőrgyulladás egyéb okainak kizárásával történik. Az acralis nyalogatási dermatitisz pedig egy olyan állapot, amikor a kisállat kényszeresen nyalogat egy adott testrészt, leggyakrabban az alsó lábszárat. Ennek oka lehet ízületi fájdalom, allergia vagy szorongás. Az állatorvosnak meg kell határoznia, van-e kiváltó oka a nyalogatásnak. A kiadott kezelések között gyakran szerepel vérvizsgálat, bőr kaparék és képalkotó vizsgálat. A prognózis egyéni, hiszen minden kutya különböző, és a kezelés sok tényezőtől függ.
