Tinédzserként sokunknak volt naplója. Egy kék, kulcsos, keményfedelű füzetbe jegyeztük fel mindennapi történéseinket. Visszagondolva arra az időre, emlékszünk, milyen nagy örömmel és izgalommal töltöttük meg az üres lapokat, és milyen nagy féltéssel őriztük a naplónkat a szüleinktől. Úgy terveztük, ez nagy kincs lesz majd a felnőtt énünknek, és a leendő gyermekeinknek. Hiába nem voltak eltitkolt történések az életünkben, mégis úgy éreztük, az az én kis külön világom. Azonban most, ha 25 évesen fellapozzuk, a sorokat látván mosolyra húzódik az ajkunk. Nem volt benne semmi titkos, csupán egy lelkes ifjonc írását látjuk, aki tapasztalatlan, naiv tiniként valami nagyot szeretett volna alkotni az utókor számára. Vajon valaki hasznát veszi-e valamikor, vagy a leendő gyermekeink számára szolgálhat-e okos dolgokkal? Nem hiszem.
A modernkori naplók (blogok) azonban már teljesen más kategóriát képviselnek. A bloggerek a nyilvánosság előtt alkotják meg azt a saját, titkos, külön világot, amit tiniként talán az ágy alatt rejtegettek volna egy vonalas füzetbe rejtve. Teszik ezt még akkor is, ha ezzel mások szemében esetleg felháborodást keltenek, megdöbbentenek vagy élesen provokálnak. A mai elidegenedő világban talán nagyobb késztetést érzünk az embertársak figyelmének kiharcolására, és hogy érezzük, mégse vagyunk egyedül a problémánkkal.
Talán ezért is, egyre nagyobb az igény arra, hogy az „utca emberként” anonim formában, vagy a valós kilétünk felfedése mellett megmutathassuk magunkat a nagyvilágnak. Emellett nem tagadhatjuk azt sem, hogy olvasóként izgalmas dolog mások magánéletébe, gondolataiba bármikor bepillantást nyerni. A világháló megfelelő teret biztosít minderre.
A netnaplók azonban már tartalmilag is sokrétűbbek, mint nagymamáink féltve őrzött naplói. Van, aki pusztán időtöltés céljából kezd el írogatni, van, aki különböző témákat boncolgatva osztja meg a véleményét, esetleg másoknak szeretne útmutatást adni, bepillantást engedni egy másik világba, de nem ritka az un. naplóterápia sem, melynek elsődleges célja az önismeret elmélyítése. Sok esetben ezen bejegyzések már jóval többek, mint a magánélet egyszerű közszemlére tétele. Céljuk van, mondanivalójuk van.
Értékes gondolatok, humoros írások, pikáns jelenetek, megdöbbentő események, és szívszorító leírások tárházára bukkanhatunk a netnaplókon belül. Mindegyiket két dolog köti össze: a nyilvánosság, és az őszinteség. A gondolatokból digitális mondatok, majd kisebb-nagyobb bejegyzések lesznek, melyet az Internet felhasználók ezrei számára teszünk elérhetővé egyetlen gombnyomásra. Ha önmagunknak hazudunk is bizonyos dolgokat illetően, a publikálással őszintévé tesszük ezt mások szemében, hiszen saját magunkból adunk egy darabot ismeretlen embereknek. A darabok pedig digitalizált életté formálódnak.
A valóság-show-k világát élve nem meglepő, hogy sokan kíváncsiak még akár ismeretlen emberek apró-cseprő gondjaira és örömeire is. Egyfajta exhibicionizmus, figyelem iránti vágy sok esetben rendkívüli tehetséggel, igazi tartalommal és értékkel megfűszerezve. Ez a modernkori naplók világa.
A sikeres blogolás titka szövegírói szemmel
A bloggerek és a nyilvánosság
Egyszer, egy okos (ámde öntelt) ember arra vetemedett, hogy nemcsak újság-, de novellaírást is tanít majd fiatal, ígéretes diákoknak. Összeverbuvált hát egy csapatot annak reményében, hogy kineveli a XXI. század nagy magyar íróit - de legalább csak egyet. Eleddig nem járt sikerrel, sőt: legtöbb volt tanítványának ma köze nincs az íráshoz, a szépirodalom, mint fogalom, tárgy és alany pedig úgy zuhant az egykor ígéretesnek tűnő tanítványok szobájának sarkába, mint annak rendje, vagy inkább rendetlensége.
Az a pár diák, akikben még tanórák után is égett a tűz (vagy valami), elkezdtek publikálni. Saját élményeiket írták meg: a KRESZ tanfolyam "viszontagságait", felnőtté, vagy éppen gyermekké válásuk történetét, azt, amikor kopog a halál, zeng az ég, a malacok pedig az ólban visítanak. A publikációs felületük az Internet lett, s mivel nap, mint nap születtek írások, a pár, magát írástudónak gondoló diák naplót nyitott. Később már nem írtak novellákat, "egyszerű bloggerek" lettek.
Kis idő múlva - látván, hogy kezdeményezésük sikeres - visszatértek tanítójukhoz, hogy az véleményezze munkájukat. Az okos (ámde öntelt) ember megdicsérte diákjait. A bloggerek nem tudták mire vélni egykori mentoruk pozitív kritikáját, hiszen a tanórák alatt soha nem hallottak tőle ígéretes véleményt. Rákérdeztek hát, hogy minek köszönhetik a szép szavakat, mire az okos (ámde öntelt) ember úgy válaszol, hogy "az irodalomnak szépnek, őszintének kell lenni. Minden napló őszinte, még akkor is, ha magunkat akarjuk becsapni". Talán ezért is érdemes egy kicsivel nagyobb figyelmet fordítani a blogokra. S talán ezért nem hiábavaló az a kezdeményezés, melyet Blogger Online Könyvhétnek neveztek el.
Az élet apró pillanatai a blogokon
Igazán nincs különösebb oka, hogy írok. Bár mostanában semminek sincs oka az életemben. Csomó olyan spontán döntést hozok, amiket régen nem tettem volna meg. Nem filózok olyan sokat, hogy jó-e (inkább utána), inkább csak Hőbelevé Balázsmódjára. Aztán végül semmi gond nem lesz. Fura. Nem szoktam hozzá, hogy sikerülnek a dolgaim. Az április úgy indult, hogy megkaptam a márciusi dolgozatokat. A jegyek elég silányak, de most úgy érzem, semmi sincs veszve! Kicsit ugyan ijesztő, hogy kb. 2 hónap és tényleg vége a sulinak. (Persze ez azt is jelenti, hogy 2 hónap és vizsga). Már 3 hete mosolygok, élvezem az életet (na jó, tegnap kicsit ingerlékeny voltam, de az most nem számít)! Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam. Nem érdekel, hogy itthon mindenki piszkál. Nem érdekel, hogy olvasták a blogot olyanok, akik nem azt értékelik, amit igazán fontosnak tartottam anno írás közben. Nem érdekel, hogy nem értik meg, hogy szerettem (talán még egy picit most is) Carlost. Nem érdekel, hogy csak nevetnek az érzéseimen. Az én világom, az én érzéseim, nekem fontosak és nem várom el, hogy másoknak is azok legyenek. Nem várhatom el! (és igazából nem is akarom).
Csöpögős zenét hallgatok, hüppögök az aktuális könyvön/versen, amit olvasok, de ezek ellenére is jó a kedvem. Nem fáj semmi. Most. Nem tudom ez meddig tart. Hirtelen jött és szép este, ami valamiért kihatott az elmúlt 3 hétre. (Lehet, hogy a kettőnek köze nincs egymáshoz? Nem tudom. De így jó érzés!) Remélem, még eltart ez az egész egy darabig. És, hogy mielőtt megint a mélybe zuhannék, jön valami jó, valami szép és felemel. Hogy boldog vagyok-e? Nem tudom. Szerintem boldog ember nem létezik. A boldogság múlandó. Jön és megy, mint a tavaszi szellő. Aztán, hogy ez a szellő meddig marad itt? Nem rajtam múlik.
Ma csak szusszanok, azaz szösszenek egyet. Mondhatnám, hogy jó napom volt. Se dolgozat, se felelés, csak móka, kacagás és pasimustra. Ugye milyen jól hangzik? Tényleg élveztem volna, ha nem motoszkált volna egész nap valami szokatlan és rossz a fejemben. Mint mikor gyönyörű naplementében sétálsz, előtte mesés, virágokkal telirét, mögötte a kristálytiszta tó és egy hatalmas erdő. Úgy érzed minden tökéletes, erre meglátsz az út közepén egy kakiló kutyát vagy a tó szélén pisilő pasit. Szóval minden szép, eltekintve attól az apróságtól. Attól az apróságtól, ami utána megmérgezi az egészet. Ennyi mára. Ennyi lenne egy szösszenet.
Párizsi emlékek és a valóság
Nem éppen a város legszebb részére nézett az ablakunk, de szerettem kinézni rajta. Minden reggel és este arra szántam az életemből 5-10 percet, hogy csak álltam az ablakban és bámészkodtam. Reggel azt néztem, hogyan éledezik a környék, hogy csend van, még hűvös, álmos ködben úszik még minden. Este, pedig a távolban pompázó Eiffel-torony tudatta velem, hogy még ha szokásomhoz híven is ábrándozom az ablakban, ne felejtsem el azt, hogy most Párizsban teszem mindezt.
Mosolyogva pillantottam be az ablakokon. Az egyik lakásban inget vasalt egy férfi, másikban egy fiatal lány telefonált és sétált fel s alá. Mintha valami giccses, értékét vesztett európai filmben lettem volna. De mégis tetszett! A szürke csillogó tetők, az apró kémények sorozata, a messze derengő torony, hogy ellátok egészen messzire, az érzés, az ábrándozás, az egész. Itt, ha kinézek az ablakon, pontosan tudom, hogy a torony, amit látok a gyáli víztorony, amitől 5 perc sétára lakik Tomi, és a szomszéd is könnyebben kiszúrna. Sőt fel is ismerne. Nincs meg az a varázs. Csak ha 1-1 kép felidézi bennem azt, amit kint éreztem (Óh, én kis szentimentalista hülye.)
"S már nem látták." Olyan sokszor érzem így. Hogy a körülöttem lévő emberek nem veszik észre a régi erdő helyén, a misztikus, derékig érő ködöt, a hajnali napsugarakat, a nyárfavirágok röpködését délután a buszon, az eső illatát, friss és erős füvet a felüljárónál, az új virágot a kertben, a szorgos fecskét a terasznál.
Tegnap vettem egy napszemüveget. Tetszett. Aztán ma egyet felpróbáltam játékból, és nagyon megtetszett magamon. Megvettem. A tegnapit anyának adtam. De most félek. Félek, hogy mi lesz velem a szemüveg mögött. Mindig szerettem a napszemüveg mögé bújva nézni, figyelni az embereket. De vajon majd a fekete lencsék mögül is fogom látni ezeket a dolgokat? Vajon a reggeli buszozás így is el tud majd varázsolni; mikor állok a busz végében, az ablak mellett, a hűvös lebegő csak úgy ömlik az arcomba, és kilométerekre érzem magam a 18. kerülettől, miközben nézem a nénit, aki a kutyusát sétáltatja a lakótelep melletti parkban? Vajon a nagy, sötét szemüvegem mögül is tudok majd a kék égen pihenő bárányfelhőkbe bambulni és azon gondolkodni van-e örök szerelem? Hogy az érzés, amit fiatalon öröknek, megváltónak, felülmúlhatatlannak vélünk, mindvégig megmarad-e bennünk, vagy puszta szeretetté, esetleg megszokássá alakul át?
Remélem, nem változik majd semmi. Ma egész nap egy vers járt a fejemben. A Körúti hajnal. Kedvenc versem. Gyönyörűen le van írva a kora reggel minden apró szépsége. Magyaron ezt olvastam fel. Reméltem, hogy a többieknek is tetszik majd, és talán 1-2 sor megérinti őket is. És talán reménykedtem abban is, hogy holnap vagy holnapután reggel, mikor az első napsugarat meglátják az ablakban, eszükbe jut majd a vers. És. talán reménykedtem abban, hogy ha nagyon sokszor elolvasom ezt az 5 versszakot, akkor mindig megszűnik a jelen, megszűnnek a napközben felgyülemlett sérelmek, gondok, megszűnnek a buta érzéseim és megszűnik minden. És csak az a sor marad meg, hogy "Bővölten állt az utca".
Emlékek és a valóság visszhangja
Nézegetek egy képet egy ablakról, lengedező függönyről, egy szobáról. Szeretem ezt a képet. Mikor nézem, olyan mintha ismerném. Olyan, mintha ismerném a szoba minden zugát. Ismerem a jobb oldalon lévő hatalmas szekrényt, tele régi ruhákkal, indigókék nylon otthonkával és vastag, barna télikabáttal, amit nagypapa hordott sok-sok évvel ezelőtt. Ahogy végighúzom a kezem a kabát gallérján, hajtókáján, látom magam előtt nagypapa eres kezét, ujján a gyűrűt, vastagkeretes szemüvegét, fekete papucsát. Érzem a szekrényből kiáradó "vidéki ház-szagot". Azt a tipikus, picit dohos, picit pacsuli, picit molyirtó keveréket, amit mindenki érez, mikor a családi nyaraló padlására, vagy a pincében tárolt régi emlékekre gondol.
Látom a szoba bal oldalában a magas ágyat, amin nagymama pihenget a nagy melegben és olvassa a párszázas kis novellácskákat. Júlia, Ramóna, és egyéb zsírpapírra nyomott, fülledt napokra való történeteket, és mindegyik elején egy keserédes mosolyú, fiatal nő. Talán, egyszer nagymama is volt fiatal, és szép, és szerelmes. Talán ő is erre gondol, mikor két oldal között harap egyet a szelet meggyes piskótájába.
Látom a szobaközepén a kisasztalt, rajta a horgolt terítőt és a messzi-rokontól kapott (már üres) bonbontartót és a hozzá tökéletesen illő vázácskát, és nekitámasztva valami régi képeslapot egy rég elfeledett nyaralásról. Kint meleg van, de a szobát mégis valami kellemes hűvösség járja át, és egy-egy szellőcske, a vázában lévő rózsaszálak illatával töri meg az álmos, dohos egyhangúságot. Kicsit megáll itt az idő. A falióra, mintha nem akarná a következő kattanást. És a tapétázott, kicsit szürkés vályogfal, mintha most is annak a fiatal párnak adna otthont, akiknek a kézzel színezett képe ott lóg a falon a feszület mellett.
Jó nézni a képet. Szép dolgok jutnak eszembe róla. Csupa olyan emlék, mikor még egész kicsi voltam és színes csitt-csattok voltak a hajamban. Most jól érzem magam. Nagyon jól. Nem érdekel, hogy anya nem enged el szerda este, nem érdekel, hogy iszonyatosan meleg van itt fent, nem érdekel, hogy nem tudom, mit érzek, és mit akarok érezni, és. így most minden nagyon jó!
Különleges reggelek és a hétköznapok valósága
Ma, mikor kiléptem az ajtón, még sötét volt, a Hold a házunk fölött fénylett. Fáztam, az orromat megcsavarta a hajnali hideg, a kezeim átfagytak és minden lépésemet megelőzte a kacskaringós formát öltött leheletem. Szokatlanul korán indultam el itthonról. A buszon alig voltak emberek. Én beálltam a helyemre (a sofőr mögötti hátsó sarok), elhúztam az ablakot és hagytam, hogy a hideg levegő az arcomra fagyassza az érzést, ami még marad az édes ébredés pillanatából. A megszokott napfelkelte, a ködbe bújt erdő helyett, ma csak a sötétség várt és egy egész halvány vörös folt, ami azt üzente, hogy nem kell aggódnom, a Nap ma is felkel.
A villamoson zötyögve elterveztem a napomat, elmélkedtem az álmomon, az érzéseimen, próbáltam kitalálni, hogy a velem szemben ülő nő mit is hallgathat éppen, amitől az arcáról csak úgy sugárzik a gondtalanság? Majd, újra séta. Már nagyobb a forgalom, már nincs sötét, már érezni a kb. fél fok eltérést az árnyékos és a napsütötte helyek között. Aztán épp, mikor felpillantottam a lámpákra, lekapcsolták a közvilágítást és hivatalosan is reggel lett. Ekkor vettem csak észre a szürke lámpaburák között a magasban, az aranycsíkot, húzó repülőt, a rózsaszínes fátyolfelhőket és a közelben lévő hőerőmű sötét, szürkés-kék füstjét.
Az egész olyan egyszerű volt, és mégis olyan elragadó. Már-már próbáltam volna felidézni magamban az elmúlt reggeleket., hogy vajon minden reggel egyforma, és a mai csak azért volt különleges, mert megláttam benne a szépséget, vagy tényleg egészen más volt mint a többi? Nem tudtam befejezni a gondolatomat. Beértem az épület ajtaján, és az ismerős arcok, a kellemetlen ízű, műanyagpoharas tejeskávé, a sok "idegen" táncpartner mind tudatosították bennem, hogy bármit is éreztem odakint, az itt megszűnik létezni, és ez is egy éppen olyan hétfő lesz, mint a többi.
Az ajtón kilépve az első, amit megláttam az ég volt, ami rózsaszín és lila ruhában pompázott. Majd a koszos 82-esről, a peremkerületi kis szürke házak mögött megpillantottam a Gyönyörűt. A Lakatos lakótelep ablakai úgy csillogtak, mintha mindegyik...
tags: #dragam #fodrasznal #vagyok #bizonyitss