A fonás, mint az emberiség egyik legrégebbi technikája, már évezredek óta létezik, és alapvető szerepet játszott a textilipar fejlődésében. Ez a folyamat teszi lehetővé, hogy a természetben talált vagy mesterségesen előállított rövid szálakból hosszú, összefüggő fonál keletkezzen, amelyből aztán szövetek, ruházati cikkek és egyéb textíliák készülhetnek.
A fonás ősi mesterségét dédanyáink korában még ismerték az asszonyok. Szinte minden háznál volt rokka, amin fontak, és a tudás anyáról lányra szállt. A fonás, mint tevékenység terápiás hatású, egy orsó fonal elkészítése felér egy meditációval. Sokan, akik elkezdik, úgy találják, hogy valami ősi minőség kezd ébredezni bennük. Míg a kerék forog, kéz és láb egy ritmusra mozdul, és az ujjaink között a kósza szálakat a sodrás a szemünk láttára rendezi egységgé. A kész fonalat áthatja az elkészítés folyamatának emelkedett hangulata, ettől válik valóban egyedivé és különlegessé.
A fonás a fonal készítésének művelete, amelynek során rövid és vékony szálakból (szaknyelven: elemi szálakból) - ezek párhuzamossá rendezésével és összesodrásával - összefüggő, hosszú, nagyjából hengeres szalagot képeznek további feldolgozás céljára. A legősibb fonási művelet a gyalogorsó (lyukas korongon keresztüldugott pálca) pörgetésével valósult meg úgy, hogy annak tengelyére a sodrott és megnyálazott kócszálak felcsévélődtek. A fonal a textilipari eljárások zömének (szövés, kötés, fonatolás, cérna-, zsineg- ill. kötélgyártás) alapanyaga. A fonalkészítés - röviden: fonás - az ember által alkalmazott egyik legrégebbi technika, amely bizonyára még a szövést megelőzően fejlődött ki. A szövéshez ugyanis fonalra volt szükség és a fonást már időszámításunk előtt 5-6 ezer évvel is ismerték.
A természetben talált rostok egymagukban nem voltak elég hosszúak és elég erősek, viszont a mindennapi megélhetéshez, élelemszerzéshez is szüksége volt az embernek hosszabb-rövidebb kötelekre, zsinórokra. Ahhoz, hogy kellő szilárdságú legyen a kötél, több szálat kellett összefogniuk és összesodorniuk. Ezt a műveletet, ha rövidebb kötélre volt szükség, egy ember készítette, míg, ha hosszabb kötél kellett két ember együttes munkájára kellett hozzá. Az összesodrást segíthette, ha az össze sodorandó szálak egyik végét kézben tartották, a másik végére követ kötöttek és ezt megpörgették, mint a gyerekek a hintát. Ezzel azonban csak addig tudtak fonni, míg az összesodrott szálköteg el nem érte a földet. Ezután fel kellett mászniuk valahova, hogy a fonást tovább tudják folytatni. Később jöhettek rá a csévélés műveletére és hasznosságára, ekkor a már megsodort képződményt (fonalat) egy farúdra tekercselhették fel. Ha ehhez a farúdhoz erősítették a követ, akkor ezzel a szerszámmal - amit az orsó ősének tekinthetünk - végezhették a sodrást. Az idő múlásával kitapasztalhatták, hogy a nedves növényi rostok könnyebben fonhatók, ezért később tudatosan beáztatták az alapanyagot a fonás megkezdése előtt.
Azt, hogy ki miből font kezdetben leginkább az határozta meg, hogy mi állt a rendelkezésére. Így például Egyiptom területén a lent használták, míg India területén a pamutot és a kendert, Kínában pedig a selyem állt nagyobb mennyiségben a rendelkezésre. Hogy a fonalkészítés milyen fontos szerepet játszott az emberek életében azt az is bizonyítja, hogy egyes ókori népeknél a sors istennői (például a görögöknél a párkák, a germánoknál a Nornok) „a sors fonalát fonták”.
Kézi fonási technikák
Kézi fonásnál a fonáshoz felhasznált szálhalmazt egy farúdra illetve fa lapra kötik - ez a guzsaly, amit a fonó nő a bal hóna alá szorítva tart. Talpas guzsaly esetén a farúd alsó, földig érő T vagy L alakú talpát a lábfejjel szorítja le a fonó. Egyik keze ujjaival megpörgeti a kézben tartott orsót, amelyen a végéhez rögzített szálak ezáltal összesodródnak. Sodrás közben a guzsalyra kötött szálhalmazból másik keze ujjaival folyamatosan újabb szálakat húz ki, miközben a sodratot is fokozatosan alakítja: nyújtja, vékonyítja. A szálakat munka közben állandóan nedvesítették, mert így hajlékonyabbak, jobban sodorhatók voltak. Az utóbbi időkben a vizet ehhez egy apró, bögre alakú fületlen de hasas üvegcsészéből vették, mely csésze egy madzagra volt a kezük ügyében felfüggesztve. Mihelyt az orsó leért a földre, az elkészült fonalat feltekercselte az orsó pálcájára. Az ily módon egymás után készülő fonalszakaszok összefüggő, hosszú fonalat alkottak.
A fonókerék és a rokka
Későbbi találmány a fonókerék, amelyen az orsót egy - kézzel vagy lábbal hajtott nagy kerékről kötélhajtással forgatták. Indiából származik, ahol valószínűleg az 1. évezredben kezdték használni, Európában a 13. században terjedt el. A nagy kerékkel megpörgetett orsónak kettős feladata volt: ha a fonalat az orsó üreges tengelyében vezetik akkor sodorja a fonalat, amikor pedig az orsó tengelyével közel derékszögben vezetik, akkor feltekercseli magára a fonalat.
A rokka 15. századi olasz vagy német találmány, működési elvében annyiban különbözik a fonókeréktől, hogy egyesíti a sodrás és a feltekercselés műveletét és erre a szárnyas orsót alkalmazza. Felépítésükben is különböznek, a rokkánál a forgó tengelyek egymás fölé kerültek, valamint a rászerkesztett pedál miatt elegendő volt egy személy a kezelésére. A fonás fáradságos, éjt-nappallá tévő véget nem érő téli munka volt, a rokka használatával egy ember (többnyire gyermekek voltak a hajtók) ebből a körből kiválhatott.
Ipari fonási technikák és gépek
Bár az 1500-as években már Leonardo da Vinci is foglalkozott a fonalképzés gépesítésével, a fonógép kialakulása a 18. századra tehető. Az első olyan gépet, amely a szálakból álló szalag (az ún. előfonal) nyújtását és sodrását egyesítette, John Wyatt készítette 1738-ban. A fonógép feltalálójának azonban az angol James Hargreavest tekintik, aki 1764-ben elkészítette „Spinning Jenny” (Fonó Jenny) elnevezésű, 8 orsóval működő gépét. Ez lényegében a fonókerék működési elvén alapul, kiegészítve azzal, hogy egy mozgó kocsit is alkalmazott az előfonal kihúzására. E két fonógép működési elvét használta fel Samuel Crompton, aki 1779-ben szabadalmaztatta „Mule Jenny” elnevezésű gépét (a mule, azaz öszvér szó arra utalt, hogy két különböző működési elvet egyesített). Ez a gép az 1830-ban Richard Roberts által szabadalmaztatott szelfaktor előképének tekinthető.
A fonás műveletei és eljárásai nagy mértékben függnek a feldolgozott nyersanyagtól és a készítendő fonal rendeltetésétől. A folyamat általában a következő lépéseket foglalja magában:
- Bálabontás és tisztítás: A bálákban érkező, összetömörített szálhalmaz fellazítása, az összetapadt csomók felbontása és a szilárd szennyezőanyagok eltávolítása. Ezt bontó- és verőgépekkel végzik.
- Kártolás: A szálak tovább bontása elemi szálakra kártológépen, amely tűsorokkal szétválasztja a szálakat, párhuzamosítja őket és eltávolítja a legkisebb idegen anyagokat is.
- Nyújtás: A szálszalag hosszirányú széthúzása és vékonyítása hengerek segítségével, hogy a szálak minél párhuzamosabbak legyenek. Ezt több fokozatban végzik.
- Fésülés (opcionális): Különösen egyenletes és vékony fonal előállításához a rövidebb szálakat kifésülik a szalagból.
- Előfonás: A szalag tovább nyújtása és enyhe sodrása szárnyas orsó segítségével, hogy előfonatot (rovingot) kapjanak.
- Végfonás: A fonal végleges kialakítása gyűrűs orsón, ahol a sodrás és a feltekercselés egy karikával (futó) történik. Itt kapja meg a fonal a végleges vastagságát és sodratszámát.
Egy másik eljárás, az ún. turbinás vagy rotorfonás, amelyet viszonylag vastagabb fonalak gyártásánál használnak, az előfonás műveletét elhagyja. A nyújtott szalagot folyamatosan táplálják be a fonófejbe, ahol erős légáramlat bontja szálakra. A szálak egy gyorsan forgó dob (rotor) belső falára tapadnak, és centrifugális erő hatására sodródnak össze fonallá. Ezt a módszert nyitott végű (open end) fonásnak nevezik, és így készült fonalat OE-fonalnak hívják.
Kevert és speciális fonalak
A kevert fonalak népszerű választásnak számítanak a piacon, mivel különböző előnyökkel járnak, mint például megnövelt rugalmasság, sokoldalúság és különleges színek. Ezek két vagy több különböző szál keverékéből készülnek, amelyeket együtt fonnak össze. A kevert fonal készítésének első lépése a keverendő szálak kiválasztása, majd a szálak kártolása és meghatározott arányban történő összekeverése.
A fedett fonal olyan szövetfonal, amely 2 vagy több különböző szálból vagy egymáshoz csavart fonalból áll. A gyártási eljárás során először a magfonalat készítik el, majd a fedőfonalat, végül pedig a mag- és fedőszálakat összecsavarják.
A terjedelmesítés eljárása a gyapjú hullámos szerkezetéből adódó előnyös tulajdonságok (puha fogás, melegtartás, terjedelmes szerkezet) mesterséges létrehozását célozza szintetikus szálaknál. Alkalmazható eljárások közé tartozik a hamissodrás, a fúvókás és a torlasztókamrás módszer.
A fonalgyártás folyamata a rostanyagtól a kész fonalig
A fonalgyártás egy komplex folyamat, amely több lépésből áll, a nyersanyag előkészítésétől a kész fonal csomagolásáig.
1. A szálak előkészítése
Miután a gyapjú vagy más növényi szál (pl. pamut, len, bambusz) kikerült a tisztítóüzemekből, további finomításra van szükség. A szálakat először rendezik: speciális gépeken futnak át, amelyek eltávolítják a maradék törmelékeket, csomókat, és még inkább párhuzamosítják az anyagot. Minél egyenletesebb a szál, annál szebb és tartósabb fonalat lehet belőle készíteni. Itt dől el a fonal „alapminősége” - az apró különbségek a szálhosszban, vastagságban és simaságban a végső gombolyagban is látványosan megmutatkoznak.
2. Fonás: kézműves hagyomány és high-tech precizitás
A fonás hagyományosan kézzel történik: rokkával, orsóval, tapasztalattal és türelemmel. A modern fonóüzemekben azonban a folyamat automatizált, és számítógépesen szabályozott gépsorok végzik. A fonás három fő lépésből áll:
- Előfonás: a szálakat egy hosszabb, laza fonalba sodorják.
- Fonás: a kívánt vastagság és sodrás elérése érdekében a fonalat tömörítik, erősítik.
- Utósodrás: két vagy több szál összesodrása - ez lehet egyenes vagy ellenkező irányú is, ami befolyásolja a fonal végső viselkedését.
A gépi fonás előnye, hogy tömegesen és egyenletes minőségben lehet előállítani a fonalakat, míg a kézzel font gombolyagok különleges karakterrel, egyedi textúrával rendelkeznek.
3. Festés: a színek művészete
A fonalak színezése önmagában is külön szakma. Egy jó festékes műhely szinte akvarellként bánik a fonalakkal: árnyalatok, átmenetek, mélységek jelennek meg a szálakban. A gyártók többféle festési eljárást alkalmazhatnak: gyári festés (automatizált, színtartó eljárás), kézi festés (gyakran kis szériás, különleges színhatásokkal) és növényi alapú festés (természetes eredetű, fenntartható festékek használata).
4. Gombolyagolás, címkézés és csomagolás
A kész fonalat végül kiszárítják, majd felgombolyítják. Ez történhet kézzel vagy automata tekercselő gépekkel. A forma lehet klasszikus gombolyag, „cake” (laposabb, középen kifűzhető) vagy sodrott, henger alakú tekercs. Ezt követi a címkézés, ahol minden fontos információ szerepel: összetétel, súly, hossz, ajánlott tűméret, mosási javaslat stb.
Fonal bemutató videó - CCHobby papír raffia fonal
A fonalgyártás világa szerencsére egyre inkább a környezettudatosságra törekszik. Egyre több márka és gyártó igyekszik csökkenteni ökológiai lábnyomát bio gazdálkodásból származó alapanyagok, etikus állattartás, víz- és energiahatékony gyártás, valamint lebomló vagy újrahasznosított csomagolás használatával.