A város egész magasságában és mélységében megérezte az esőt. Fönt, a házak tetején egymás után aludtak ki a páraköddel küszködő neonbetűk, a már déltájt leszálló szürkületben még bizonytalanabbá vált a közlekedés. Lent, a házak alatt megemelkedett a csatornák szintje, az elhanyagolt, kirothadt levezető csövek sok helyütt megrepedtek, és a szennyvíz elborította a pincéket.
A szűk belvárosi utcák között csak egy parkosított tér: a Károlyi-kert őrzött még valamennyit az alig elmúlt nyár hangulatából. A kaviccsal felszórt sétányok mentén újra kizöldellt a fű, és az ágyások szélén kiütközött néhány húsos, rózsaszín vadvirág is. A padok lécei, mintha a nap sütne rájuk, csillogtak a víztől.
1951. szeptember huszonharmadikán, az esőzés második délutánján, öt óra felé is kihalt volt a Károlyi-kert, bár a környékbeli hivatalokból ebben az időpontban indultak hazafelé. A járókelők csodálkozva nézték azt a magas, sovány, huszonhárom-huszonnégy éves fiút, aki mégis erre vette az útját. Feltehetőleg azért választotta ezt az irányt, mert nem akart időt veszteni a kerülővel, erre vallott az is, hogy gyors léptekkel vágott át a téren.
Bár öltözéke ugyanabból a két-három szövetfajtából készült, mely abban az időben a budapesti textilboltok egész választékát kitette, egy árnyalattal mégis elegánsabbnak tűnt az átlagnál. Ez a benyomás főleg az előnyösen párosított zöld és sötétszürke színekből származott, de hozzájárult az a hanyag, sportos könnyedség is, ahogy a ruháit viselte. Cipőjének vastag, porózus gumitalpa spongyaszerűen szívta be és spriccelte szét a vizet, mégis puha, feszült léptekkel járt.
A Károlyi-kert átellenes sarkán befordult abba a kis utcába, mely a jogi kar központi épületéhez vezetett. Mikor a bejárati oszlopok elé ért, kiköpte a fűszálat a fogai közül, végignézett magán, gondosan megfésülte divatos, úgynevezett „tűzoltósisak” formájú frizuráját, befűzte a kabátja övét, és cipőjéről letörölte a ráhullott sárga homokszemeket.
Baloldalt, a portásfülkében éppen vacsorához készülődött a portás házaspár. Falánkságuknak híre járt az egyetemen, még a háború előtt azért vállaltak állást mind a ketten, hogy közös erővel szedjenek össze annyit, amennyi egy vendéglő megnyitásához kell. A fiú kivárta, amíg megterítenek, arra számított, hogy evés közben kevesebb figyelmet szánnak rá.
Mély lélegzetet vett, az idegességtől valamilyen pép gyűlt össze a torkában, félt, hogy bent, az előcsarnokban nem tud majd megszólalni. - Jó estét. - Jó estét. - Most jelölik ki azokat a hallgatókat, akik Moszkvába mennek ösztöndíjasnak. - Nekem nem szóltak.
A portás határozatlanul töprengett: mit tegyen? János tudta, ha belemegy a további vitába, a portás okvetlenül a kényelmesebb megoldást választja, és nem engedi fel, vagy legalábbis felszól az igazgatóságra, ezért habozás nélkül benyúlt a kisablakon, leakasztotta a fatábláról az iroda kulcsát, és befelé indult a sötét előcsarnokba. Felsietett a bal oldali lépcsőn, a fordulóból a vállán keresztül visszanézett: a portás feje nem látszott a fülke ablakában, nyilván folytatta a vacsoráját.
A második emeleten kinyitotta a kari DISZ-iroda ajtaját, az alibiként magával hozott iratokat feldobta a szekrény tetején halmozódó többi papír közé. Felemelte a telefonkagylót, búgás jelezte, hogy valóban feladták a vonalat. A túloldalon senki sem jelentkezett. János nem lepődött meg, nem akart beszélgetni, épp ezért választotta ezt a számot, mert tudta, hogy a nő most nincs a lakásán. A portás azonban ezt nem vehette észre, ha figyelt is, csak annyit láthatott, hogy ég a kapcsolatot jelző piros gomb.
Nagykabátját és zakóját felakasztotta a fogasra, zsebéből is kirakott minden nehezebb tárgyat, csak egy vastag drótból hajlított álkulcsot vett magához. A kilincset megtámasztva, zajtalanul kinyitotta az ajtót, kinézett a folyosóra: a félerővel világító lámpák fénykörében semmi sem mozdult.
Visszament az irodába, levetette a cipőjét is, először a fogas alá állította, majd az asztal mellé tette, úgy gondolta, a portás vagy a takarítónő gyanúsnak találhatja, miért állt annyi ideig a fogas előtt. - Őrület - mondta magában -, ki fog törődni ezzel?
Arca elsápadt, a lábai remegtek, mint hosszú éhezés után, ebben a pillanatban alkalmatlannak érezte magát, hogy a tervezett vállalkozást végrehajtsa. Összeszedte maradék erejét, és kényszerítette magát, hogy ne üljön le, ingét elöl összefogva, újból kilépett a folyosóra. Ösztönösen a sötétebb mintázatú kövekre próbált lépni, ezeket valamiért melegebbnek képzelte, de még a hátsó lépcsőig sem jutott el, mikor a talpa már szinte merevvé fagyott.
A vasrácsot - mely a használaton kívül helyezett hátsó lépcsőt rekesztette el - zárva találta. Benyúlt a zsebébe, és kutatott valamilyen szerszám után, de az álkulcson kívül csupán néhány méter spárgát talált benne. Az ajtótok oldalában viszont egy kiálló szöget látott meg, kihúzta, és a vason enyhén meghajlította. Az ajtózárral nehezebben birkózott meg. Bár az álkulcsot pontos méretre hajlította, nem számolt vele, hogy a régen használaton kívüli zárat vastag rozsda fedi. Bárhogy sietett, a hátsó lépcsőn kénytelen volt még lassabban haladni. A lépcsőt a háta mögött beeső fény világította meg, az is fokozatosan elenyészett, épp annyit látott, hogy el ne botoljon.
Az első emeleten kinyitotta a rácsot, és kilépett a hátsó lépcsőről. Már messziről észrevette Noszter Németh, a rektorhelyettes irodájának kivetődő fényeit, de nem errefelé tartott, az U alakú folyosón épp az ellenkező irányba futott. Az átellenes folyosószárnyon beugrott az illemhelyre, felállt az egyik ülőkére, és kinyitotta az ablakot. Túloldalt, az irodában éles fénycsövek égtek.
Az elnöki széket is egy eddig általa soha nem látott sovány, alacsony, öreg férfi foglalta el. Rövidre nyírt, ősz haja világított barna bőrű arca fölött, alsó ajka balra elhúzódott, mintha egy keserű poénnal készülne befejezni valamilyen hosszúra nyúlt vitatkozást. Szemét sokszorosan feltüremlett bőrréteg vette körül, ez tekintetének éles és számonkérő jelleget adott. Egyszer kinézett az udvar felé, természetesen nem láthatta a szemközti sötét ablakban meghúzódó Jánost, de a fiún így is végigfutott a hideg. Keze, melyen már fényesre száradt a bőr, egy pillanatra sem tudott nyugton maradni. Ha éppen nem lapozott az előtte fekvő iratokban, benyúlt a hamutartóba, és a leégett cigarettavégeket morzsolgatta.
A jobbra és balra kissé elhúzott székek is jelezték, hogy az öreg férfit, bent a teremben, félelemmel vegyes tisztelet veszi körül, Noszter Németh, a rektor helyettese is őfelé fordult beszéd közben. A bizottság épp egy Szilágyi Sándor nevű hallgató pályázatát tárgyalta meg. János azt hitte, a bizottság betűsorrendben veszi végig a jelentkezőket, az ő vezetékneve F-fel kezdődött, bosszankodott, hogy rajta már túlhaladtak.
Noszter Németh szemmel láthatólag gyorsítani akarta a megbeszélés tempóját, megpróbált átsiklani egy-egy adaton, de az elnöklő öreg férfi ilyenkor határozottan, majdnem durván megállította, és közbekérdezett. János az ablak oldalának támaszkodva latolgatta az esélyeket, mivel semmiféle terhelő adat nem merült fel, sőt kedvezőtlen sem, úgy gondolta, elfogadják Szilágyi jelentkezését, a bizottság azonban szinte vita nélkül az elutasítás mellett döntött.
Nem találta értelmét, hogy továbbra is kitegye magát a felfedezés veszélyének, megfogódzkodott az ablakkeretben, és leereszkedett a kőre, mikor váratlanul meghallotta: az ő nevét mondják odaát, az irodában.
- Teljesen közömbös, hogy én beszélek vagy nem beszélek németül. - Még az én kedvemért sem. Legyen szíves, folytassa.
János nem értette pontosan ezt a szóváltást. Noszter Németh kinyitotta a dossziét. - Flandera János, 1927. - A Tizenkét Házakban született? - Mondana egypár szót ezekről a házakról? - Kérem, először is: ezek a házak nem házak, hanem barakkok. Még az első világháborúban építették őket hadikórháznak - négy évre, és most már harmincöt éve laknak bennük emberek, anélkül hogy valaki egy szöget vagy egy méter huzalt áldozott volna rájuk. - Petróleummal világítanak? - Maga nagyon jól tudja, Altschuler elvtárs, hogy a város szélén mindig húsz-harminc évvel kevesebbet mutat a naptár, mint a belvárosban. - A Tizenkét Házakból mindenki elmenekül, aki valamilyen formában pénzhez vagy jó álláshoz jut. Csak a legszegényebbek maradnak itt: öregek, alkoholisták, epilepsziások, tüdőbajosok, nyomorékok. Havi öt forint a lakbér, és ők ezt az öt forintot sem fizetik. Jövedelmük ugyanis nincs, a tanács nem tilthatja le, a kilakoltatás pedig nem fenyegetés a számukra, csak jobb helyre kerülhetnek.
- Szóval ezen a telepen született és nőtt fel a mi emberünk: Flandera János. A bizottság tagjait nyomasztotta a hosszú vita, most felhasználták az alkalmat, és elmosolyodtak, de az ablakban álló János alig tudta visszatartania könnyeit. János méltánytalannak érezte, hogy ezek az emberek, akiknek nővéreit és lányait szerencsés sorsuk megkímélte a hasonló élettől, ismeretlenül ítélkeznek a lány felett, de elnyomta magában haragját, tudta: nincs és sohasem lesz módjában megbosszulni ezt a sértést.
- A lumpenproletár életforma nem olyan, amit az ember fiatalkorában kiválaszt, és szisztematikusan képezi magát ebben az irányban, mint például egy hegedűművész. - Apja tanoncnak adja, először a bádogos és vízvezetékszerelő szakmát tanulja, aztán cipőfelsőrész-készítő, mázoló, végül asztalos, úgy látszik, egyikhez sem volt kedve. Az első adandó alkalommal elhagyja a Tizenkét Házakat. 1944-ben, tizenhét éves korában felkéredzkedett a telepen átvonuló szovjet tankok egyikére, és elment velük Nyugat felé. - Csak az osztrák határig, egy rendelkezés megtiltotta a katonáknak, hogy továbbvihessék. - Feketehalmon. Megfenyegették a parasztokat, hogy ha a fiúnak egy haja szála meggörbül, amíg ők visszajönnek, rettenetes bosszút fognak állni. Mindenesetre azért egy géppisztolyt is hagytak Flanderánál. Ez a tizenhét-tizennyolc éves suhanc, mint az egyetlen fegyveres ember a faluban, élet-halál ura lett. - Korához és helyzetéhez képest meglepő önmérsékletet tanúsított. Mivel hivatalos ügyeket nem kellett intéznie, bevette magát a volt jegyzői lakba, és egész nap olvasott, csak este járta végig a falut. A parasztok hamarosan megszokták, nem féltek tőle, sőt, úgy látszik, nem is vették komolyan. Egyik nap fel akarták törni a hatósági pecséttel lezárt községi magtárat, melyben a városi munkások számára lefoglalt gabonát tartották. Flandera megállt a magtár kapujában, és figyelmeztette a parasztokat, hogy törvénytelen dologra készülnek, kijelentette: meg fogja akadályozni a szándékukat. Azok nevettek rajta, és félre akarták tolni, a fiú rájuk lőtt. Tegyük fel, hogy csak figyelmeztető lövést akart leadni, véletlenül fordította a géppisztoly csövét a levegő helyett a tömeg sűrűjére, bár véleményem szerint ő, aki hosszú időt töltött katonák között, kitűnően tudott bánni a fegyverével. János ezt az eseményt nem írta bele az önéletrajzába, nem számított rá, hogy felelevenedik ezen a tárgyaláson, szorongva várta, mit szólnak hozzá a bizottsági tagok, ők pedig mindannyian Altschuler felé fordultak.
- Nem fáznak? - A felettes hatóságok véleménye egyébként megegyezett az önével - folytatta Noszter Németh -, mikor Flandera János a harmadik napon kukoricaföldeken és árkokon keresztül bujdokolva bemerészkedett Győrbe, a pártbizottságon megtárgyalták az ügyét, és közölték vele, hogy nem tartják bűnösnek. - Ez a megyei pártbizottság jelentése. Itt dolgozott 1949 augusztusáig, akkor jelentkezett továbbtanulásra. Nagyjából ki lehet számítani, miért éppen ebben az időpontban, sorsával ugyanis nem állt egyedül. Az a hullám, mely 1945-ben őt és rengeteg hozzá hasonló fiatalt szerte az országban felemelt, és képzettségüknél magasabb pozícióba sodort, kezdett kifutni alóluk. A koalíciós harc eldőlt a javunkra, és mint mindenütt, Győr megyében is elkezdődött a kívülállók áramlása a Magyar Dolgozók Pártja felé. Ezek között sok tekintélyes, használható ember akadt, akiket célszerűnek látszott befogadni és egy-egy jó állással végképp megnyerni. Az apparátus nem nőhetett az égig, hogy az egyensúlyt megtartsák, egyre alacsonyabb beosztásba helyezték a fiatal funkcionáriusokat.
- Ezt nem maga fogja eldönteni. - Ezek az emberek érettségivel természetesen nem rendelkeztek, mikor is szereztek volna meg? A legtöbbjüknek ahhoz sem volt kedve, hogy kétéves szakérettségis tanfolyamra menjen, mindannyian az úgynevezett háromszázalékos szabályban bíztak. A rektornak ugyanis jogában áll a hallgatóság három százalékát tetszése szerinti jelentkezőkkel betölteni.
- A főszerkesztő és valamilyen Demjén Ildikó írták alá. És elfordította az ablakok kilincsét, az U alakú folyosó két átellenes szárnya között csak az eső egyhangú kopogása hallatszott tovább. János a szájak mozgásából próbált kiolvasni valamit, de egyetlen szót sem tudott megfejteni.
A portás nyitott be az irodába, és mentegetődző kézmozdulattal egy levelet adott át, a késői időpontból ítélve valószínűleg nem postás, hanem valamilyen hivatalos küldönc kézbesíthette. A tanulmányi osztály-vezető felbontotta és felolvasta a levelet, mely szemmel láthatólag megdöbbentette a bizottság tagjait. Lelépett az ülőkéről, és végigfutott a folyosón, ugyanazon az úton, amerre jött, a vasrácsokat gondosan lezárta maga után. Visszatért a DISZ-irodába, megdörzsölte merev, fagyott lábfejét, és felöltözködött.
A portánál óvatosan előrekémlelt: a portás olvasott, és egy papír csücskével a fogait piszkálta. Nem tudta rászánni magát, hogy végképp elmenjen. Arra gondolt, megvárja doktor Deseő Zoltánt - az egyetlen bizottsági tagot, akit jóindulatúnak vélt -, és megpróbálja kifaggatni, mit tartalmazott a Füstér által felolvasott levél.
Körbekerülte az épületet, lábát rátette a kapuval szemközti, kovácsolt vasláncra. Mivel órája nem volt, úgy döntött: tizenegy járókelőt hagy elhaladni maga előtt, hátha addig kijön az öreg tanár. A járókelők előbb egyesével jöttek, aztán négy részeg karon fogta, bele akartak kötni a homályban álldogáló, magányos figurába, de János félreállt az útjukból, a részegek után egy szerelmespár következett. A tizenegyedik járókelő is elhaladt. Nyomasztó magányosság töltötte el, minden szembejövő emberre fütyörészve és zavart szemekkel nézett, kezét-lábát elengedte, mintha lógnának a testén.
Ennivalót akart venni a közértben, hogy ne tűnjön annyira éhesnek Ildikó mellett. Az asszony mindig észrevette rajta, és anyáskodva etetni próbálta. János ott állt a pult előtt, és nézte az árukat, még mindig a bizottság tárgyalására gondolt. Érezte a feléje áramló szagokat, látta az árcédulákat, de gondolatai fokozatosan lesüllyedtek valamilyen sötét és mozdulatlan közegbe. Nem választott az ételek közül, csak bámult az üvegre. Nevetést hallott a háta mögött, magához tért. Az elárusító is megdöbbent arccal hunyorgott rá, arcán minden hús a szeméhez húzódott fel. János gondolkodás nélkül rámutatott az első ételre, és kisietett az üzletből. Egy héten belül már másodszor állt be rövidzárlat az idegrendszerében.
Alig pár napja egy utcai il... legközelebbi Hajápolás58 mBlackHair Professional Fodrászat és Borbély Budapest, Vízimolnár utca 6257 mHair Line női és férfi fodrászat és kozmetika Budapest, Ányos utca 13557 mFodrászat Budapest, Váci Mihály tér 31.096 kmCsak Vágás - Budapest Óbuda Auchan Budapest, Szentendrei út 1151.096 kmCsak Vágás Budapest, Szentendrei út 1151.392 kmPetrányi Szalon Budapest, Királyok útja 261.392 kmPetrányi Salon Budapest, Királyok útja 261.836 kmHairtrend.hu - Hajhosszabbítás, hajdúsítás és póthajak Budapest, Róza köz 3/A1.836 kmHairiconman.com Budapest, Róza köz 3/A1.836 kmCsatos póthajak - Clipinhairtrend extensions Budapest, Róza köz 3/A1.853 kmNŐI FODRÁSZAT Budapest, Zab utca 101.981 kmInsub Hair Studio Budapest, Mátyás király út 22.183 kmSòs Hajstúdiò Budapest, Gyógyszergyár utca 342.297 kmCUT Hajvágószalon Budapest, Szentendrei út 36a2.577 kmKlier Fodrászat - Váci út Tesco Budapest, Gács utca 32.656 kmCsak Vágás Budapest, Árpád út 372.698 kmhajbevarras.hu RTS Hajstúdió Budapest, Raktár utca 42.778 kmEszthair Studio® Budapest, Szekszárdi utca 172.822 kmHoney Fodrászat Budapest, Harrer Pál utca 162.855 kmGyöngyhajú Lány Szalon Budapest2.902 kmFodrászat Budapest, Mártírok útja 252.952 kmNői férfi Fodrászat Budapest, István út 8a2.966 kmFodrászat Budapest, István út 313.036 kmKlier Fodrászat Budapest, Bécsi út 1543.112 kmModandco Budapest Fodraszat Hairsalon- Váci út Budapest, Váci út 117.