Megvan az az érzés, amikor valamit nagyon felépítesz a fejedben, de annyira, hogy aztán a végén a valóság egyáltalán ne érjen fel az által támasztott hatalmas várakozásokhoz? Na igen, ezt hívják csalódásnak, amit az élet bármelyik területén megtapasztalhatsz, de valahogy mégis az utazások során ütnek a legnagyobbat.
Gondolj bele például, hogy ha Emily mostanában érkezne meg - az egyébként is koszos, az ábrázolásoknál jóval szürkébb - Párizsba, gyakorlatilag olyan keményen verné fejbe a francia fővárosról alkotott illúzióinak összeomlása, hogy ő lenne a Párizs-szindrómában szenvedők legsúlyosabb esete. Mert igen, az elvárásokhoz fel nem érő, a látogatókban csalódást keltő városokról (melyben Párizs az élen jár) egyfajta pszichés betegséget is elneveztek már, olyan sokakat érintett rosszul az évek során az ilyen típusú kiábrándulás.
A mondás szerint „nem fáj a szív, ha a szem nem látja”. De mi történik akkor, ha a szem jól látja, de az eszünk már kialakította a saját véleményét, és figyelmen kívül hagyja a valóságot? A 90-es években híressé vált „láthatatlan gorilla” nevű kísérlet bebizonyította, hogy gyakran csak azt látjuk, amit látni akarunk, és azt gondoljuk, amit gondolni szoktunk egy adott helyzetben.
A kísérletben, amelyre 1999-ben került sor a Harvard Egyetemen, a résztvevőknek egy videót vetítettek le, melyben három fehér és három fekete pólós játékos labdázott. A nézők feladata az volt, hogy számolják meg a fehér pólós emberek közötti passzokat. A felvételen egyszer csak megjelent egy gorillajelmezes ember. Megállt a játékosok között, belenézett a kamerába, gorilla módra megdöngette a mellkasát, és kisétált. Ezután megkérték a videó nézőitől, hogy a játékosokon kívül láttak-e valaki mást is a felvételen. S mi volt a válasz? Csak a nézők fele vette észre a gorillát.
Amikor másodszor is levetítették a videót, a kísérleti alanyok sokkot kaptak. Csodálkoztak, hiszen először nem látták, és azt állították, hogy a rendezők kicserélték a videót. Christopher Chabris és Daniel Simons, a kísérlet kiötlői ezzel bebizonyították, hogy életünket az elképzeléseink irányítják. De nem a szociális hálók által ajánlott mintákra gondoltak, hanem azokra az előképekre, amelyeket magunkban hordozunk a világról. Életünket sokkal több előzetes elképzelés irányítja, mint gondolnánk.
Például akkor is, amikor meggyőződésünk, hogy ismerjük a tudásunkat, jól értelmezzük a világ dolgait, és helyesen látjuk az ok-okozati összefüggéseket. Vegyük csak az emlékezetet - sokszor azt gondoljuk, pontosan emlékszünk valamire. Pedig a valóság egészen más, mint ami az emlékezetünkben él. A képzelet felelős azért is, ha nem veszünk észre fontos dolgokat, pedig azok az orrunk előtt vannak. A gorilla-kísérlet az egyik legismertebb pszichológiai teszt.
Rendkívül népszerű, mert érthetően és humorosan világít rá arra, hogyan érzékeljük a külvilágot. Miért történik mindez? Nem azért, mert félkegyelműek vagyunk, hanem mert csak azokat a dolgokat jegyezzük meg, amiket észleltünk. Azokat nem, amelyekre nem figyeltünk - ez a figyelmi vakság. A vakságnak összetett oka van: idegrendszerünknek számos elem közül kell kiválasztania a számára fontosakat, és közben a zavaró elemeket ki kell szűrnie.
Ez hasonlít ahhoz, mint amikor az íróasztalunkra azokat a dolgokat rakjuk ki, amelyekre szükségünk van. Agyunk is ilyen munkaasztalt hoz létre, amikor figyeljük a környezetünket. Ha figyelmünket egy bizonyos területre összpontosítjuk, akkor hajlamosak vagyunk nem észrevenni azokat a tárgyakat, eseményeket, amelyek szintén ott vannak, még akkor sem, ha jelentősek vagy fontosak. Gyakori hiba a szelektáló figyelem ilyesfajta megjelenésén alapuló narratív hazugság - olyan tudatos vagy tudattalan történetalakítás, amely elhallgatja, elferdíti a tényeket, vagy új keretbe helyezi a valóságot tényszerű bizonyítékok, ok-okozati tények nélkül.
A narratív hazugság nagy szerepet játszik például a bűnesetek kivizsgálásakor, amikor nemcsak az a fontos, mit látott a tanú, hanem az is, minek szentelt vagy nem szentelt figyelmet. A megbízhatatlan emlékezés hatása a való életben is előfordul a közösségi hálókon és azokon kívül is. A jelenkor egyik legpusztítóbb fegyverével függ össze - az információval. Az érzelmi reakció ugyanis hirtelen és automatikus, ellentétben a lassabb, átgondoltabb feldolgozással, ami az analitikus gondolkodás alapja. Meggyőződésünk, hogy több dolgot tudunk megfigyelni egyszerre, hogy emlékeink pontosak, hogy a magabiztos emberek mindent tudnak.
Biztosak vagyunk benne, hogy tudjuk - holott igazából csak azt hisszük, hogy tudjuk. Ezekben az esetekben elképzeléseink tévesek, s ha ezekre támaszkodunk, akár lényeges kérdésekben is nagyon megjárhatjuk: akár egészségünkkel, vagyonunkkal, életünkkel is fizethetünk érte. A gorilla-kísérlet alkotói elismerik, hogy az intuitív emlékezés gyors és egyszerű, de pontatlan, s a valóság legtöbbször rácáfol az állításra. A gondolkodás legobjektívebb formája a racionalitás és a logika, s ha valaki a valóságnak csak az egyik részletével akar meggyőzni bennünket, fel kell tennünk a kérdést, hogy mi a szándéka ezzel.
Ha józanul akarjuk látni a világot, nem pedig emlékezetünkre, korlátozott figyelmünkre támaszkodva, akkor óvatosnak kell lennünk az emlékeinkkel és érzeteinkkel kapcsolatban. A gorilla-kísérlet szerzői meggyőzően bebizonyították, hogy kétkedve kell fogadnunk azoknak az embereknek a véleményét, akik azt állítják, hogy az elképzelés és a „józan paraszti ész” az igazat mondja.
Életszerű példák a hétköznapokból
2017. | Olvasási idő kb. Amikor kicsi a gyereked, azért panaszkodsz, mert semmi mást nem tudsz csinálni mellette. Ám ahogy nő, egyszer csak azt veszed észre: egyre kevesebb időtök jut egymásra, de hiába igyekszel, nagyon nehéz összehozni a minőségi együtt töltött időt. A magazinokban és a filmekben mégis olyan egyszerűen megoldják ezeket a helyzeteket...
Bölcsis korú gyerekekkel otthon lenni olyan, mintha egy végtelenített felvételt nézne az ember. Szinte soha nem érnek véget a napok, az órákba, mint sűrű mocsárba ragad bele az ember, a percek szinte lehúzzák. A gyerekek nyűglődésétől, zsivajától hullafáradtan szinte alig várja az ember, hogy hazaessen a férje, és „leváltsa”.
Amikor kicsi az ember gyereke, még az is lehet, hogy túl soknak érzi a vele eltöltött időt. Álom: Ideális esetben az anya elég fitt és kipihent ahhoz, hogy „reggel egy kicsit korábban keljen”, és még édesdeden elbeszélgessen iskoláskorú csemetéivel. Az ablakból meleg, hajnali fények ragyognak be, lágy zene szól, a konyhaasztalon apró díszek a tányérok mellett, melyen rántotta, és szakácskönyvbe illően szép zöldségkatonák sorakoznak. Természetesen frissen facsart narancslé várja a gyermekeket.
A lehető leggyorsabb és legtáplálóbb étekkel eteti meg a gyerekeket, és sebtiben megkérdezi, mi várható az iskolában, és nem kell-e véletlenül befizetni egy csomó pénzt valamire. Álom: Néhány családban az az idilli állapot áll fenn, hogy anyuka várja haza a menza után a gyereket, még egyszer megebédelteti, ha netán éhes maradt, segít neki a leckében, majd üdvözült mosollyal az arcán elviszi edzésre, ha sportolni jár a szentem, angyali nyugalommal megvárja a végét, és tündéri türelemmel hazafuvarozza, megvacsoráltatja, mert napközben egy kellemesen kis tápláló vacsit is összeütött.
Valóság: Hétvégén a család egy része (az anya) megpróbálja behozni a hét közben keletkezett elmaradást: mos, főz, takarít szombaton, majd ájultan rogyik a tévé, a könyv vagy a LEGO mellé, és üveges szemmel bámulja azt. Vasárnap esetleg eljut a család egy rövid sétára, egy közeli boltba, esetleg egy nagyobb bevásárlásra. Délután pedig már csak a tanulásra marad idő, mert anélkül drágalátos csemetéink igen hamar kihullanának a magyar iskolarendszer szigorú rostáján.
Ezen túl kiemelten fontosak a mindennapi ismeretek, mint például a szakóca és az egynyári növények fogalma, amelyek nélkülözhetetlenek a felnőtt életben. A kötelező teendőkön kívül a családnak természetesen szociális életet is kell élnie, a gyerek pedig a barátoknál/barátnőknél alszik, vagy fogadja őket. Én is erre törekszem a családommal, és ennek létrejöttén ügyködöm. Ha igen ügyes és taktikus az ember, talán megoldható, hogy minőségi- és valamennyire mennyiségi időt is töltsön a gyerekeivel.
2016. „A tánc az elvárások elengedéséről szól: puccos edzőruha, drága edzőcipő, izzadságelvezető alsónemű, fejpánt, szívritmusmérős óra, táncos pörgős szoknya... 2017. Zsófi nagyon igyekszik zsonglőrködni a mindennapos feladataival, ám az ő szervezőkészségével ez szinte lehetetlen kihívás. (Vigyázat! Álljon meg a menet! - Neked is eleged van az állandó siettetésből?
2018. 2019. 2026. Amikor Attilánál agydaganatot diagnosztizáltak, a legnagyobb kapaszkodót végül ugyanaz jelentette számára, ami egész életében végigkísérte: a rajzolás. Később döbbenten vette észre, hogy az évekkel a diagnózis előtt készült grafikáin már visszaköszöntek azok a motívumok, amelyek később saját betegségének jelképeivé váltak. Megrendítő történet művészetről, kiszolgáltatottságról és arról, hogyan segíthet az alkotás a legnehezebb élethelyzetek feldolgozásában. 2026. Elképzelés vs. Ugye, mennyire jól néznek ki az Instagrom és Pinteresten is megtalálható hajfonások és kontyok?
Ráadásul egy csomó tutorialhoz még olyan varázsszavak is kapcsolódnak, mint „könnyen elkészíthető” és „gyorsan, pár lépésben". Kitti pedig, mint sokan mások, a képeket nézegetve kedvet kapott ahhoz, hogy elkészítsen néhány egyszerűnek tűnő frizurát. Bár Kitti szerint oktatnia kéne, hogyan nem szabadna hajat csinálni, látva a videót, megállapíthatjuk: egyáltalán nem arról van szó, hogy ügyetlen lenne, hanem inkább arról, hogy a tökéletes fotók mögött rengeteg gyakorlás, beállítás, és kis optikai „csalások” vannak. Ha pedig már az Instagramnál és a Pinterestnél tartunk: a frizurák és az irigylésre méltóan lezser kontyok mellett szintén nagy favoritok az íncsiklandó zabkásákat megmutató, konditeremben pózoló, buli előtti sminkes fotók is. Márti 24 órát szánt rá arra, hogy megörökítse a tökéletesen Instagram-barát napot.
elképzelés vs. Imádom a meglepetéseket és a spontán, váratlan helyzeteket (oké, ez mondjuk nem világszenzáció, hiszen valószínűleg az emberiség 90%-a így van ezzel). De persze ez nem csak a szórakozásra igaz, hanem bármire: a munkára, a barátságokra, a szerelemre… A filmekben mindig a legváratlanabb pillanatokban találkozik a főszereplő élete szerelmével, vagy fut össze egy ismeretlennel, aki megváltoztatja az életét. Én pedig emiatt (na meg nem utolsó sorban az élénk képzelőerőmnek köszönhetően) gyakran álmodoztam ilyenekről. Vagyis, mondjuk inkább úgy, hogy minden kisebb-nagyobb eseményt elképzelek a fejemben, hogy semmi se érjen váratlanul.
Lezárásként a végtelennek tűnő belső monológok és a képek mögötti gyakorlás szakítani látszik a valósággal: az elképzelések és a megvalósult élet közötti szakadékot gyakran csak a saját elvárásaink és a környezetünk viszonyítása döntik el.
A láthatatlan gorilla (Daniel Simons közreműködésével) (EMMY-díjas)
tags: #lofarok #elkepzeles #valosag