A makói görögkatolikus parókia története és jelene

A görögkatolikus egyház története szorosan összefonódik a Kárpát-medence népeinek történelmével, különösen azokon a területeken, ahol a keleti és nyugati keresztény kultúrák találkoztak. Makó városában a görögkatolikus hitélet gyökerei a 18. századra nyúlnak vissza, amikor is a török kiűzése után a területre telepített ruszinok és románok megalapították közösségüket.

A görög katolikusok a keleti szertartású keresztények Rómával való egyesüléséből alakultak ki. Az unió hosszas folyamat eredménye azonban mindenütt a Basel-Ferrara-Firenzei XVII. Egyetemes Zsinaton (1431-1445) 1439. július 6-án elfogadott elvek alapján jött létre. Az unitusok, („egyesültek”) elfogadták a római pápa főségét, a Filioque-tant, a purgatorium létét, és hogy az Oltáriszentségnek egyaránt érvényes anyaga az ostya és a kovásztalan kenyér. „Századokon keresztül, a 16-17. századi görög katolikus uniótól szinte napjainkig úgy tekinthetünk a görög katolicizmusra, mint Európa két nagy egyházi és kulturális régiójának pontos jelzőjére, mint a kelet- és nyugat-európai, ortodox illetve latin és protestáns kereszténység határmezsgyéjének kifejeződésére.” Valóban sajátosan közép-európai jelenséggel állunk szemben, ha a görög katolikusságról beszélünk, és még inkább különleges a helyzet itt a Dél-Alföldön, távol a görög katolikus törzsterületektől: Kárpátaljától, Északkelet-Magyarországtól, Szlovákia keleti részétől, a rutén- és románlakta területektől. Ennek köszönhető végső soron az a sors és szerep, amelyet a görög katolikusság betöltött Makó és a Dél-Alföld életében.

A makói görög katolikus lakosság gyökerei magyar és főleg rutén (ruszin) betelepülőkre vezethetők vissza. Ószláv szertartási nyelvük miatt nevezték egykor őket oroszoknak, városrészüket pedig orosz fertálynak. A görög katolikus közösség másik jelentős alkotóeleme a románság volt. Ők később, a 18. század végén kezdtek beköltözni, nagyobb számban pedig csak a 19. század elején települtek be.

A szervezett betelepítés Stanislavich Miklós csanádi püspök ösztönzésére zajlott. Így érkeztek nagyobb számban családok Makóra Szabolcs, Ung, Szatmár és Bereg megyékből. A török kiűzése után hazánk több mint másfél évszázadig a török uralma alá került, az addig virágzó városok nagy részét elpusztították. A Szegedtől harminc kilométerre fekvő Makó is ennek lett áldozata. A megszálló hatalom csak 1718-ban hagyta el a várost. A görög szertartású katolikusok létszáma ekkor még csekély, ezért a római katolikus közösség részeként éltek, mert sem templomuk, sem lelkipásztoruk nem volt.

Stanislavich Miklós csanádi püspök 1743-ban ruszinokat telepített az úgynevezett Orosz fertályba, ami a mai Városközpont része. A letelepülés után négy évvel kértek engedélyt imaház építésére. A püspök kijelölte a területet, amelyen ma a templom áll, és azt az egyházközségnek ajándékozta. A telken fölépült egy zsindelytetejű, vályogfalú imaház. 1747. január 6-án a közösség vezetője a kántorral és a gondnokkal gyalog indult Temesvárra a csanádi püspökhöz - mint Makó földesurához -, hogy a templom számára földterületet kérjen. Három hónap múlva megkapták őseink azt a területet, ahol a templomunk ma is áll. 1748-ban már egy zsindelytetős, vályogfalú templomban imádkozhattak.

A helyi hagyomány szerint húsz görögkatolikus vallású férfi a mezőhegyesi kincstárhoz szegődött el kaszálni két hétre, de munkájukért nem fogadtak el pénzt - viszont azt kérték, hogy Mária Terézia segítsen a gyülekezetnek téglafalú templomot építeni. Kérésüket teljesítették, 1777 és 1778 között föl is épült a templom. A királynő támogatásával 1778-ra készült el a későbarokk stílusú épület, amelyet nyolc évvel később, 1786-ban szenteltek fel az Istenszülő Oltalmára.

A templomban az első szentmisét 1778. október 13-án végezték, de csak 1786-ban szentelték föl, Istenszülő Oltalmába ajánlva. Az 1778-ban épült görögkatolikus templom fölszereléséhez tartozó tárgyak közül többet a megye iparművészeti kincsei között tartanak számon. Erdélyi Vazul (1794-1863) makói születésű püspök 1844-ben ajándékozta az ezüstbe foglalt, puszpángfa faragású talpas keresztet. A míves faragás ezüstbe foglalt, fölhúzott, domborított, cizellált rózsakoszorús tagozott talp három angyalfejjel, akantuszleveles, balluszteres szár, angyalfejekből kiinduló csipkézett latinkereszt alakú kereszttest, benne Krisztus életéből vett jeleneteket (megfeszítés, Szent család) ábrázol.

1844-ben az épület tetejére zsindely helyett cserép került, és új toronysisakot is kapott. Ebben az esztendőben látogatta meg a közösséget Erdélyi Vazul makói születésű nagyváradi püspök (1794-1862), aki az ezüstfoglalatú faragott keresztet hozta ajándékul.

A templom külső díszítése minden hivalkodástól mentes. Legmutatósabb szélesen kidomborodó toronysisakja, amelynek csúcsán aranyozott hármaskereszt (ortodox vagy pápai kereszt) látható. Erőteljesek a vízszintes tagolóelemek: a toronysisak alatti kettős párkány és a szintén kettős koronázópárkány, amelyek különleges fény-árnyék hatást keltenek. A sarkok barokkosan lekerekítettek. A tornyot a fal síkjából enyhén kiemelkedő, függőleges vakolatsávok, úgynevezett lizénák tagolják. A hozzáépített és a főnézet egységét némileg megbontó feljáró 1878-ban készült. A torony bronzfedésű sisakjával és szegmentíves, zsalugáteres ablakaival kellemes hatást kelt. Az egyhajós templomba lépve az első dolog amely megragadja a látogató figyelmét, az a csodálatos ikonosztázion. A díszes, rokokó alkotás egy villámcsapán következtében megsérült, ezért szerkezetét 1887-ben megerősítették, faragványait újraaranyozták, képeit újrafestették. Az ikonok készítője a hagyomány szerint a helyi kántor fia volt, azonban a festés nagy valószínűséggel Gosztincsár Ferenc aradi művész munkája.

Később a templomot használó ruszinok és románok között elmérgesedett a kapcsolat, a kiegyezés előtti időkben arra is volt példa, hogy öt hónapig liturgiát sem tartottak. A főként ruszin és román nemzetiségekből álló, az 1830-as évek végére már a kétezer lelket számláló görögkatolikus közösség gyarapodása miatt 1878-ban kórussal bővítették a templomot, ekkor készült el a toronyfeljáró és a sekrestye is.

Az első világháború után a román megszállók tábori misét mondtak a templomkertben.

Az épületet 1978-ban felújították; a tornyon eredetileg latin kereszt volt található, amit később arannyal futtatott nyolcsarkú keresztre cseréltek.

Az egytornyú templom késő barokk stílusban épült. A torony sarkait lizéna tagolja a lábazattól a sisakig, sisakja szélesen kidomborodik, gombján aranyozott nyolcágú kereszt található. A kettős koronázó párkány a tornyon is körbefut. Hangsúlyos a templom órájának párkánya is. Az ablakok zsaluzottak, keretezettek. A keret alul egyszerűbb, a harangoknál rokokó jellegű. A templom oldalhomlokzatának a két oldalán 3-3 vakolatkeretes ablak található, a templomtest sarkai lekerekítettek.

Az 1875-ben készült sík födém stukatúros. A templom belsejében rokokó ikonosztáz található, ami sokáig a dísztelen templombelső egyetlen dísze volt, miután a mennyezet eredeti festése megsemmisült. Az ikonosztáz 1887-ben megsérült, amikor villám csapott a templomba.

Főoltára téglaépítmény, befalazott ereklyés kővel, szentségházzal. 1933-ban Kis Szent Teréz tiszteletére a hívek adakozásaiból mellékoltárt avattak, az oltárkép Choma József festőművész alkotása. Dudás Miklós püspök áldotta meg.

A templomot 1928-ban Torma Imre, Makó szülötte festette ki neobarokk stílusban, Groh István festő- és iparművész elgondolásai alapján, amellyel növelte a belső térhatást. A diadalív, a festés főmotívumának fölirata: „Jertek imádjuk Krisztust a mi királyunkat és istenünket”.

A templomban található székek rokokó, a padok copf, a szószék klasszicista stílusú.

Az épület előtt korpusszal ellátott műkő kereszt található, melyet 1886-ban állítottak föl.

Főbejárata fölött emléktábla található: „Isten dicsőségére építtette dicső emlékű Mária Therézia császár s királynő 1778-ban a görögkatolikus híveknek.

A görögkatolikusok a török kiűzése után kerültek Makóra. A szervezett betelepítés Stanislavich Miklós csanádi püspök ösztönzésére zajlott. Így érkeztek nagyobb számban családok Makóra Szabolcs, Ung, Szatmár és Bereg megyékből. A makói görög katolikus lakosság gyökerei magyar és főleg rutén (ruszin) betelepülőkre vezethetők vissza. Ószláv szertartási nyelvük miatt nevezték egykor őket oroszoknak, városrészüket pedig orosz fertálynak. A görög katolikus közösség másik jelentős alkotóeleme a románság volt. Ők később, a 18. század végén kezdtek beköltözni, nagyobb számban pedig csak a 19. század elején települtek be.

A hívek között jelentős nemzetiségi ellentét bontakozott ki. A szabadságharc alatt és azt követően erőteljes románosítás vette kezdetét, a nagyváradi püspökséget a román érsekség alá rendelték. Erdélyi Vazul püspöksége idején (1842-1862) még sikerült háttérbe szorítani az ellentéteket, ám halála után, dr. Papp-Szilágyi József püspök idején megkezdődött a nyílt romanizálás, és a feszültség csak a századforduló környékén csendesedett el.

Fényes Elek szótárában 1851-i 2000 görög katolikusról írt. 1880-1949-ig számuk 1300-1400 között mozgott, és a 2001-es népszámlálás adatai szerint 960 lakos vallotta magát görög katolikusnak. A parókus szerint ennél valószínűleg többen lehetnek: ezer körül.

A városban már a kezdetektől fogva önálló, viszonylag zárt területi egységet alkottak, a mai Erdélyi püspök utca és Toldy utca mentén, a görög katolikus temetőig terjedő területen telepítették le őket. Erdei Ferenc szerint a városrész falusias egységet képezett a városon belül, lakói juhtenyésztéssel, tej-, bőr- és irhafeldolgozással foglalkoztak, elég sok volt közöttük a cigány is. Nem voltak vagyonos emberek, ám adatközlőim is megemlítették, hogy akadt közöttük jónéhány mesterember is.

A területi elkülönülés nem jelentett elzárkózást a külvilágtól. Makó lakóinak polgárias gondolkodásmódjában kereshető talán a nyitottság és a felekezetek békés egymás mellett élése, melynek velejárója a vegyesházasságok gyakorisága is.

1970-ben, amikor Janka György, a jelenlegi parókus Makóra került, hívei között mindössze két olyan család volt, ahol a férj és a feleség is ehhez a felekezethez tartozott. Történelmi távlatokban mérhető ez a jelenség, hiszen idős adatközlőim is nagyrészt vegyes családok gyermekei, és nem említettek olyan esetet, hogy ez bármilyen családi problémát okozott volna.

Az ökumenizmus szellemisége az utóbbi években erősödött meg, erre szolgálnak a város ökumenikus istentiszteletei. Rendszeresen segítik egymást a különböző felekezetek hívei búcsúk és más rendezvények szervezésekor. A görög katolikus búcsút a római katolikus hívek is látogatják.

Makó lassan a dél-alföldi szórvány görög katolikusság központjává vált, filiái Apátfalva, Földeák, Királyhegyes, Püspöklele és Tótkomlós. Ma a makói görög katolikus pap szórványterülete Csongrád megyében a Tiszától keletre eső terület és Békés megye.

A vallásos nevelésben kisgyermekkortól nagy szerepe volt az iskolának. A görög katolikusoknak betelepülésüktől fogva volt önálló iskolájuk, kezdetben a parókia épületében, később a Toldy utca sarkán. A közösség folyamatosan anyagi gondokkal küszködött, ám mégis sikerült fönntartaniuk ezt az intézményt egészen 1945-ig. Az utolsó tanító Kerek György (1910-1996) volt.

Mivel a családok nagy része az orosz fertályon élt, nem esett messzire az iskola tőlük, kevesen jártak más iskolába. 1942-ben 53 tanköteles járt oda, ebből mindössze kilenc római katolikus és egy református diák volt. Ezzel szemben 36 görög katolikus gyermek járt más iskolába a város kül- és belterületén.

Az iskola fontos szerepet kapott a vallásos nevelésben, hiszen a gyermekeket szüleik otthon, iskolás koruk előtt csak néhány egyszerű imára tanították meg. Szép példája ezeknek Báló Józsefné Sajtos Anna imája: „Én kis gyermek, most örvendek. Kinek élek? Jézuskának. Éltess, oktass, áldj meg engem!” A családban kapott alapok után a vallásos nevelés az iskolában folytatódott. A hívek bibliai és vallási ismeretei innen származtak. Sokan ma is tudnak olyan verseket, melyeket az olvasókönyvből tanultak. Az iskolában elsajátított vallási ismeretek közé tartozott elsősorban a liturgia alapos ismerete és az énekek, melyeket a hívek szinte mindig fejből énekeltek. A bibliai történetek ismerete is az olvasókönyvekből és kevésbé a Biblia gyakori forgatásából származik.

A viszonylag központosított oktatás következtében egységesek vallásos tárgyú ismereteik, kevés teret hagyva a népi vallásosság kibontakozásának. Az iskolában tanult szokások meghatározók voltak az életút későbbi szakaszaiban is, befolyásolták a templomba járást és a hétköznapi vallási gyakorlat minden területét.

A közösségbe való bevezetés jelentős eseményének számított az elsőáldozás, melyet minden gyermek harmadik osztályos korában végzett el. Az erről kapott emléklapot és az ekkor készült fényképeket sok helyen a lakásokban ma is üveg alatt őrzik.

Nagy törést jelentett a közösség szempontjából az iskola elvesztése és a kommunizmus időszaka. Mindezek következtében jelentősen átalakult a nevelési rendszer: a vallásos nevelés titokban zajlott, átkerült a család keretei közé. Sokan nem merték mélyebb ismeretekben részesíteni gyermekeiket, ezért tapasztalható egy nemzedék kiesése a közösségből. A vallás gyakorlása csökkent, a templomba járók létszáma pedig jelentősen visszaesett.

Az idősebb hívek szerint ennek tulajdonítható, hogy ma olyan kevesen járnak templomba, és hogy a közösségben kevés a fiatal. Hiányolják azt az értékrendet, amelyet egykor a felekezeti iskola adott diákjainak, és amelyet véleményük szerint a mai, világi oktatás már nem tud megadni.

Mindezek ellenére a görög katolikus közösség ma is gyarapszik, jól példázza ezt a keresztelések és az elsőáldozók száma. A parókus 2003-ban 60 gyermeket keresztelt meg, és 19 elsőáldozója volt ebben az évben a közösségnek.

A közösség összetartásának és az identitástudat kialakításának szempontjából nagyon fontosak voltak a különféle összejövetelek, szervezett társaságok. Ezekről azonban a görög katolikus közösség történetét leíró források viszonylag keveset szólnak. Nem maradt fönn képi anyag és dokumentum sem, a közösségi emlékezet pedig 70-80 év távlatában már igen homályos.

1903-ból van az első adat a görög katolikusok városi szintű rendezvényéről, amikor nagysikerű mulatságot rendeztek, ám az erre vonatkozó hír meglehetősen szűkszavú. Hagyományteremtőnek bizonyult viszont ez a kezdeményezés, mivel 1905-ből újabb rövid hír olvasható a Korona Szállóban tartott sikeres jótékonysági bálról, ahol föllépett a közösségi dalárda is. Mindez arra enged következtetni, hogy a viszonylag szerény anyagi körülmények között élő görög katolikusság mégis képes volt rendszeresen részt venni rendezvényeivel a város életében.

Az első világháború után néhány évből származnak azok a hírek, melyek a Görög Katolikus Nőegylet működéséről, kirándulásairól, estélyeiről számolnak be. A ma élők mindezekre már nem emlékeznek. Élénkebbek azonban azok az emlékek, melyek a Kerek György tanítósága idején szervezett estélyekről szólnak, ahol az iskola diákjai vallásos témájú színdarabokat mutattak be az érdeklődőknek. Ezekre az összejövetelekre rendszerint a közösség nagy része ellátogatott. Fontos találkozási alkalom volt ezen túl az iskolai évzáró és az azt követő közös ebéd is.

Az egyház és a közösség kapcsolatának legfontosabb megnyilvánulása a pap és a közösség viszonya egymáshoz. A pap és a közösség kapcsolatában csupán egyetlen jelentősebb konfliktustényező volt, a nyelvek és az etnikai hovatartozás kérdésében folytatott vita 1862 után. Ezt nem tekintve a kapcsolat általában zökkenőmentes. Ennek talán legjobb példája az, hogy a hívek rendszeresen segédkeztek a parókia épületén és a templomon szükséges javításokban, továbbá segítségére voltak a hivatalos ügyek intézésében. Tisztelettel és szeretettel emlékeznek vissza az előző papokra, és a jelenlegiről is elismeréssel nyilatkoznak.

Személyisége és gondolatai meghatározók a hívek szempontjából, jól példázza ezt az ökumenizmus elfogadása. Bizalommal fordulnak hozzá hivatalos és magánügyekben egyaránt. A közösséggel való együttműködést szolgálja az egyháztanács intézménye is, mely választott testületi tagokból áll. Meglétére az 1942-es egyházlátogatás jegyzőkönyvéből már biztos adatunk van, nem említi azonban az 1844-es vizitáció jegyzőkönyve. Működése azonban manapság már inkább névleges, a tagok nem ismerik egymást, föladataikkal csak részben vannak tisztában.

A vallás az ember életének szerves része, kiterjed a hétköznapokra is, jelen van minden cselekedetben és gondolatban. Az imádkozás a vallásukat gyakorlók belső igénye, imádkozni minden nap szokás. A leggyakoribb imaalkalmak: reggel fölkelés után, este lefekvés előtt és étkezés előtt. Reggel általában rövid fohász elmondása az általános, míg az idősebbek hosszabb imát is mondanak. Leggyakoribb a miatyánk és az üdvözlégy Mária, étkezéskor az asztali áldás, este a reggelihez hasonló imádság. Nem túl gyakori az egyéni imaszövegek, a görög katolikus imakönyvek használják leggyakrabban. A rózsafüzér az idősebbeknél lelhető még föl, de nincs túlságosan elterjedve.

A keresztvetés a görög katolikusok számára a mai napig is fontos. Imádság közben többször is keresztet vetnek, de él a köztudatban bajelhárító szerepe is. Több beszámolóból is ismeretes, hogy az ajtófélfára keresztet vetnek, hogy távol tartsák a rossz szándékú embereket.

A szentek tiszteletének ma már nincsen túlságosan nagy szerepe, elvétve páduai Szent Antalhoz intézett rendszeres ima lelhető föl, annak ellenére, hogy a szentek ünnepeit rendszeresen tartják a templomban. Ennél sokkal jelentősebb a nagyon erős Mária-kultusz.

Az üdvözlési formák kialakításában is nagy szerepet kapott az iskolai oktatás. A vallásos köszöntést a hétköznapi életben nem használják, azt csak a parókusnak címzik, és egykor a tanítót köszöntötték így. A görög Dicsőség Jézus Krisztusnak! formulára nem találtam példát, a latin Dicsértessék a Jézus Krisztus! forma használatos.

Az ünnepeket a római katolikus naptárnak megfelelően tartják, ma már nincs eltérés e tekintetben. A keleti egyházhoz kötődő elemek egyre halványulnak, így például a pászkaszentelés szokása is kiveszőfélben van. A húsvéti pászkaszentelés még napjainkban is elterjedt Észak- és Kelet-Magyarországon, Makón azonban már csak a pap felesége készít pászkát és szentelteti.

A böjt betartása már rég nem túl szigorú. 1942-ben jegyzi meg a jegyzőkönyv az alábbiakat: „A templomba járók rendesen böjtölnek a felmentvény szerint, a templomkerülők nem törődnek a böjti törvénnyel” adatközlők szerint már az ő szüleik sem tartották be a szigorú görög katolikus böjti rendet. Az idősebbek ma is figyelnek arra, hogy pénteken, esetleg szerdán is kerüljék a húsos ételek fogyasztását, a nagypénteket általában szigorúan megtartják, ám teljesen zsírtalanul még ekkor sem főznek. Kedvelt böjti ételek voltak egykor a tejes puliszka és a hajában sült krumpli.

A vallásos ember számára a tér nem homogén; vannak bizonyos terek, melyek kiemelt szerepet töltenek be, szentek. Ezek föllelhetők a lakáson belül és tágabb értelemben a városban, városrészen belül is. A makói görög katolikusság számára a legfontosabb ilyen pontok a városrészben a templom, a temető és a kőkeresztek.

A görög katolikus otthonokban szinte mindenütt található feszület. Elhelyezhetik a bejárat fölött, a nappali szobában, esetleg a hálószobában az ágy fölött. Szinte minden lakásban tartanak szentelményeket. Jellemző a szentelt barka, amelyet általában vázába, száraz virágok közé tesznek. Ma már nem ismerik mágikus, gyógyító és bajelhárító használatát, a hozzá fűződő népszokásokat; funkciója elsősorban emlékeztető a kapcsolódó bibliai történetre. Az sem mindig fontos, hogy évről évre friss legyen, nem hoznak minden évben újat.

A másik fontos, háznál is tartott szentelmény a szenteltvíz. Ennek már a barkánál nagyobb mágikus jelentőséget tulajdonítanak, például meghintik vele az ajtófélfát, hogy a ház biztonságban legyen, ám ezzel kapcsolatban sem ismeretes már egyéb népszokás. A vízszenteléshez szorosan kapcsolódik a házszentelés, melyet sok háznál még mindig elvégeznek.

Rendszeresen tartanak a lakásokban Máriapócsról hozott szentelt tárgyakat, leggyakrabban kis feszületeket, de kedveltek az olvasók, szentképek, házi áldások is. Nagyrészüket maguknak vásárolják, de a hozott kegytárgyakat sokszor el is ajándékozzák. Az itt említett tárgyakat általában egy helyen, polcon, kis asztalon, vitrinben helyezik el.

A szakrális térhasználat legfontosabb eleme a templom. Ez a közösség legfontosabb gyülekezőhelye, a középpont a vallásos ember életében. Az elsőt a görög katolikus közösség 1747-ben építette föl a számukra kimért telken, a mai templom helyén, vályogból. Ez azonban hamarosan kicsinek bizonyult. 1776-1778 között építették és szentelték föl az Istenszülő Oltalmához címezve, a jelenlegi templomot Mária Terézia királynő adományából. A templom történetében jelentős esemény volt az 1878-ban elvégzett teljes körű fölújítás a templom felszentelésének 100. évfordulója alkalmából. Ekkor épült a sekrestye és a toronyf...

Adatok a parókiáról

tags: #makoi #gorog #katolikus #parokia