A népi kultúra gazdag tárházában a dramatikus népszokások, népi színjátékok és az ezekhez kapcsolódó tárgyak különleges helyet foglalnak el. Ezek a hagyományok átívelnek a primitív kultúrák rituális játékain és a városi drámák merevségén, rugalmasan alakíthatóak, bővíthetőek.
A néphagyomány drámai műfaji kerete sokkal tágabb, mint az irodalmi értelemben vett dráma kerete. A műfajhoz sorolhatók a népélet legkülönbözőbb megnyilvánulásai, szinte az egész szokáshagyomány, minden olyan jelenség, amelyben drámai vagy teátrális mozzanat van, illetőleg amelyben a mozgásnak és a cselekvésnek jelentősebb szerep jut.
Ebben a tág keretben kapott helyet a legkülönbözőbb kalendáris szokás, mint például a pünkösdölés, lucázás, kotyolás, kongózás, korbácsolás, Gergely-járás, Balázsjárás, tűzugrás stb. Számos kutató lelkesedéssel fedezte fel, hogy a lakodalom egy jól megrendezett színjáték.
A népi színjáték fogalma alá az egyszerű nép alakoskodásait és a népi mulattatók tevékenységét sorolja a szakirodalom, míg népies színjátszásnak az abból kialakuló színjátszást tekinti, amely szorosan kapcsolódott a középkor végén a deákszínjátszás révén a humanista drámával. A népi színjátékra vonatkozó vélemények egy kérdésben megegyeznek: a népi színjátékot a különböző műfajok, rítusok, jelenetek, maszkok stb. összességében lehet csak tanulmányozni. A teljes repertoárt kell elemezni, úgymint drámát, komédiát, misztériumot, rituális drámai elemeket, különféle rítuscselekvéseket stb.
A fonás, mint a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása, szorosan kapcsolódott a népi szokásokhoz és a dramatikus játékokhoz. A fonás eszközei az orsó és a rokka voltak. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen.
A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják.
A régebbi orsó helyébe sok helyen a termelékenyebb rokka lépett. A két fonóeszköz váltása az ország területén nem egy időben ment végbe. A Dunántúlon századunkban már csak rokkával fontak, a Nagy- és Kisalföldön rokkával is, orsóval is, míg a Felföldön és Erdélyben a legutóbbi időkig túlnyomórészt csak orsóval.
A fonás jellegzetesen társas munka, s a fonóknak jelentős szerepe volt a falu társadalmi életében. A fonó a női társasmunka legfontosabb alkalma volt, általában az őszi behordástól a farsang végéig tartott.
A fonás kezdőnapja kötődhetett valamilyen jeles naphoz, például Galgamácsán Szent Mihály-napkor (szept. 29.), Nógrádsipeken az Imre-napi búcsú (nov. 5.) után kezdték. Sokfelé bizonyos munkák befejezéséhez kötötték, például a kukoricaszedés befejezéséhez.
Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca nap (dec. 13.), mert úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. Ugyancsak tilalmas nap volt Borbála (dec. 4.) is. Göcsejben az a hiedelem élt, hogy Borbála bedobná az orsót az ablakon. Általában tiltották a fonást szombaton is, mert ez a nap Szűz Mária napja, s aki ezt a tilalmat megszegi, annak fájni fog a feje, ill. az Mária haját húzza munkájával.
A fonónak különböző fajtái voltak: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók. Házról házra jártak, vagy egy időre közösen béreltek házat. A munka jellegét tekintve is különböztek: az ún. kalákás fonókban mindenki a háziasszony fonalát fonta, általánosabb volt, amelyikben mindenki a magáét, s legfeljebb bizonyos napokon a helyet adó gazdasszonyét.
A fonóba járás kötelező volt, az elmaradókat felkeresték, kikolompolták, taligán húzták el a fonóba. A legények nemcsak a megjelenésüket, hanem a lányok munkáját is ellenőrizték. Ismert módszer volt az ún. kulcspróba. A hanyagul fonó lány szöszéből csak sokára hullott ki az eldugott kulcs.
A fonónak meghatározott rendje volt, ez érvényesült az ülésrendben is. A borsodi fonóban például a fal mellett helyezkedtek el az új fiatalok, a szélen az ajtónyitogatók, kitüntetett helyet kaptak a szorgalmasok vagy a mesélők.
A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. Ezeket a lányok részben maguk között, részben pedig a legényekkel együtt játszották.
A leányjátékok az ügyességet fejlesztő, testedző játékoktól az énekes, táncos változatokig terjedtek. A testedző játékok általában valamilyen munkamozzanatot utánoztak: kendertörést, tilolást, motollálást, lisztőrlést, köszörülést, olajütést, diótörést stb.
Az utánzó játékok közül általánosan ismert volt a pl. a vonatozás: sorban földre ültek szétterpesztett lábbal, kezüket az előttük álló vállára tették, ütemesen jobbra-balra dőltek, közben valamilyen mondókát mondogattak: pl. "Megy a gőzös, megy a gőzös, ripeg, ropog a kereke."
Az egyik legelterjedtebb mérkőző játék a csizmaszárazás: ketten egymással szemközt a földre ültek, jobb kezükben levetett csizmájukat tartották, egyikük hirtelen hanyatt dőlt, a másik a hátsó részére ütött, majd ő dőlt hanyatt.
Népszerűek voltak a kitalálós vagy beugratós játékok is. Pl. Itt a cica... úgy zajlott, hogy körben a földre ültek felhúzott térddel. Tányért, vagy csomóra kötött kendőt csúsztattak a lábuk alatt. A kör közepén állónak ki kellett találnia, hogy kinél van.
A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas életében. A legények az ún. legényjáró napokon keresték fel a fonókat. A leányfonókban alig várták a legények érkezését, ezért mindenféle praktikákkal igyekeztek odacsalogatni őket.
A fonóban a mások előtt való ölbeültetés és a csók megengedett volt, holott a hagyományos falusi szokások szerint az utcán még jóformán egymás mellett sem mehettek a lányok és a legények. A fonóbeli udvarlás kedvelt formája volt az orsó leverése. A leesett vagy levert orsót csókkal kellett visszaváltani.
A legények és a leányok közös játékai főként a párválasztással voltak kapcsolatosak. A legnépszerűbb fonójátékok a "Megy a kosár...", "Fordulj bolha...", "Kútba estem...", "Tetszikezés, szomszédkázás..." voltak. Ezek közül a "Megy a kosár..." szövegkezdetű játék az egész magyar nyelvterületen ismert volt.
A farsang időszakában a fonóbeli szórakozás a csúcspontját érte el, amikor különféle dramatikus játékokat adtak elő. A farsangi játékok a magyar nyelvterületen általában a farsang utolsó három napjához (farsangvasárnap, farsanghétfő, húshagyókedd) kapcsolódtak. A farsangi hagyománykörben szinte majdnem minden maszkos alakoskodás előfordul, részint a szabadtéri játékokban, részint a szobai jelenetekben.
A fonóban a házasság- és férjjósló eljárásokat közösen végezték. Ha valaki véletlenül magasra kötötte a szöszt, úgy vélték, sokáig nem megy férjhez. A jóslás egyik legismertebb módja a meggyújtott kenderkóc.
A népi gyűjtemények tárgyai, mint a keményfából faragott, színes spanyolozású tárgyak, a puhafából készült, hagyományos formájú, díszítetlen vagy karcolt fekete díszű eszközök, a guzsalypálcák, esztergált fa tárgyak, rokkák, guzsalyállványok, guzsalyok, mind tanúskodnak a múlt gazdag népművészeti hagyományairól.
A néphagyomány dramatikus szokásainak áttekintése során a kutatók különböző szempontokat vesznek figyelembe, mint a szokás formája, a cselekmény helye, a résztvevők összetétele, a cselekmény jellege, a szokás szöveges vagy szöveg nélküli változata.
A népi színjátszás szempontjait figyelembe véve a teljes dramatikus szokáshagyományt kell áttekinteni. A dramatikus népszokások egészétől jól elválaszthatók és önálló csoportba sorolhatók az állatmaszkos játékok, az állatokat utánzó jelenetek és maszkok.
A dramatikus népszokásokból nagyszámú antropomorf figura lép elénk. Ezek az alakok úgyszintén önálló szerepkörben mozognak, bárhol és bármilyen alkalommal megjelenhetnek.
Az idetartozó elemek feltárása során nemcsak a népszokásokat, hanem a hiedelmeket, rítusokat, vallási szertartásokat és a művelődéstörténet legkülönbözőbb területeit is tekintetbe kell venni. Ez a vizsgálat egészen más irányból, más szempontokkal közelíti meg azt a közeget, amelyben a maszkos alakok megjelennek és színjátékok előfordulnak.
A magyar néprajz két világháború között megjelent szintézisében Viski Károly hangsúlyozza, hogy a néphagyomány drámai műfaji kerete sokkal tágabb, mint az irodalmi értelemben vett dráma kerete. E megállapítás szerint a műfajhoz sorolhatók a népélet legkülönbözőbb megnyilvánulásai, szinte az egész szokáshagyomány, minden olyan jelenség, amelyben drámai vagy teátrális mozzanat van, illetőleg amelyben a mozgásnak és a cselekvésnek jelentősebb szerep jut.
A népi gyűjtemények között találhatóak olyan tárgyak, mint a keményfa kereszt alakú talp puhafából, mértani díszítéssel, mely 2012-ben a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Szentendre) Szennai Skanzen kiállítóhelyének gyűjteményébe került. Illetve puhafából kézi faragással készített tárgyak, valamint puhafa, vas véggel, esztergált, vas "vőgye"vel ellátott eszközök is.
A dramatikus népszokások áttekintését szokásalkalmak szerint is végezhetjük. Az idesorolható hagyomány az egész népéletre kiterjed. A szokásalkalmak gyakran egymásba fonódnak, és olykor ugyanaz a játék a kalendáris szokáskörhöz, a munkaalkalmakhoz vagy a társadalmi élet szokáshagyományához kapcsolódik.
A naptári szokáshagyomány vizsgálatának különböző szempontjai vannak. Attól függően, hogy a kutató ezek közül melyikre irányítja a figyelmét, lényegében tudatosan és önkéntelenül is elsősorban azokat a részleteket, motívumokat emeli ki, amelyek a megjelölt témakör áttekintését, tágabb összefüggésben való elemzését segítik elő.
A népi színjátszás szempontjait figyelembe véve a teljes dramatikus szokáshagyományt kell áttekinteni. A dramatikus népszokások egészétől jól elválaszthatók és önálló csoportba sorolhatók az állatmaszkos játékok, az állatokat utánzó jelenetek és maszkok.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy az állatmaszkok elkülöníthetők azoktól a szokásalkalmaktól, amelyekben előfordulnak. Sem a hagyomány, sem a funkció szempontjából nem az a lényeges, hogy kalendáris szokáskörökhöz, munkaalkalmakhoz vagy a közösségi élet egyéb alkalmaihoz kapcsolódnak-e.
A dramatikus népszokásokból nagyszámú antropomorf figura lép elénk. Ezek az alakok úgyszintén önálló szerepkörben mozognak, bárhol és bármilyen alkalommal megjelenhetnek. A dramatikus szokások és játékok szinte majdnem minden változatában találkozunk a népélet valamilyen jellegzetes alakjával.
A zsánertípusok képviselői a magyar népi színjátékokban, szokásokban a 18. század végén kezdtek megjelenni, és a 19. században, a 20. század elején nagy népszerűségre tettek szert. Az idetartozó maszkos figurákat, a zsáneralakokat utánzó jeleneteket két csoportba sorolhatjuk.
Az elsőben az utánzott zsánertípusok önálló jelenetben lépnek fel, a játék középpontjában ők állnak. A két csoportnak megfelelően a zsánertípusok megjelenítésének alkalmai eltérőek. A játékok bemutatásának kedvelt alkalmai voltak a fonóházak, a lakodalmak, a nagyobb munkák.
Amikor a játékok szobában, zárt körben kerülnek bemutatásra, a zsáneralakoknak többnyire egyéni szereplésével találkozunk, míg a felvonulásokban lényegében passzívan vannak jelen.
A felvonulás menetében a játékosnak kevésbé volt alkalma arra, hogy szerepét valóban eljátssza, mivel a menet esetenként egy-két percre megállt. Az utcán haladva a közönség is folyton változott. A szereplők tehát inkább csak a külső megjelenítésre, a figyelem felkeltésére törekedtek.
Zárt körben, „egy helyben” azonban sokkal inkább előtérbe került a színjátszás. Nyilvánvaló azonban, hogy nem elégedhetünk meg a maszkos alakok - maszktípusok - kiemelésével, hanem szükséges annak a háttérnek a vizsgálata is, amelyben ezek működnek, illetőleg amelyben kialakultak.
Ennek kapcsán az egész néphagyományra ráirányul a figyelem. Az idetartozó elemek feltárása során nemcsak a népszokásokat, hanem a hiedelmeket, rítusokat, vallási szertartásokat és a művelődéstörténet legkülönbözőbb területeit is tekintetbe kell venni.