Kiállítás nyílt a roma holokauszt székesfehérvári és várpalotai áldozatainak emlékére Budapest Főváros Levéltárában (BFL) múlt héten. A Grábler-tó melletti akácosban száznál is több cigány származású embert gyilkoltak meg a nyilasok 1945 februárjában. A kiállítás címe: Gábler-tó - Pharrajimos. A pharrajimos a cigányság saját kifejezése a második világháborúban a nácik által végrehajtott tömeggyilkosságokra, azaz a roma holokausztra. A szó egy romani nyelvű kifejezés, jelentése: „elpusztítás”.
Elsőként egy montázst tekinthetünk meg a helyszínről, a Gábler-tó környékéről. 1945 februárjában a tó melletti akácosban egy gödröt ásattak a foglyokkal, és abba lőtték bele őket. 1946-ban, a halottak exhumálásakor még innen ásták ki a száztizenkét áldozat maradványait. Ekkor sem, és ezután sem azonosították, sőt nem is temették el tisztességesen őket. Később a vízszint megemelkedett, tartósan elborítva a sírt, tehát feltételezhető, hogy a tóba kerültek a holttestek.
Az igazgatóhelyettes elmondása szerint fel szerették volna hívni a figyelmet itt arra is, hogy a holokauszt feldolgozása a cigányságnak talán nehezebb, közösségi és egyéni szinten is. Félnek, hogy újra behívják a történteket az életükbe, így nem beszélnek róla. Az igazgatóhelyettes asszony szerint viszont nagyon is elmondják az utódaiknak a történteket, csak más módon, mint például a zsidóság. A dalaikban, a siratóikban újra és újra szóba kerül a holokauszt. A következő molinó a Veszprém és a Fejér megyei cigányság életét mutatja be.
Vajkai Aurény és Nagy László néprajztudósok kutattak mind a két megyében, és rengeteg fényképet készítettek a harmincas-negyvenes évek helyi cigányságáról. A legkülönbözőbb élethelyzetekben a legváltozatosabb foglalkozásokat űzve örökítették meg őket. Nagyon gazdag fényképanyagból lehetett válogatni, elsősorban a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményéből. Ezután azt ismerhetjük meg, hogyan foglalkozott a Horthy-korszak a cigánysággal. A romákkal kapcsolatban nem volt olyan szisztematikus megsemmisítési terv, mint amit a zsidótörvényekben rögzítettek és végre is hajtottak. Az ő esetükben inkább a közrend megzavarásának vádja állt fent.
Arról a szituációról is képet kapunk, ami akkor alakult ki, amikor egy-két hónapig Székesfehérvárnál húzódott meg a frontvonal, ahol az orosz és a német hadsereg állt szemben egymással. Már korábban eljuttattak valamennyi alispánhoz egy olyan üzenetet, hogy a cigányság kollaborál az orosz katonákkal, és valószínűleg felderítőként használják őket. Ez két okból is alaptalan feltételezés volt. Egyrészt mind a német, mind az orosz katonaság jól ismerte már a területet, mert a megelőző időkben oda-vissza mozogtak a környéken. Másrészt a székesfehérvári cigánytelepen ekkor már csak idősek, nők és gyerekek voltak főleg, akik nyilván nem a legmegfelelőbb felderítők egy háborúban. Ebből az időszakból is értékes fotódokumentáció maradt fent, illetve olyan visszaemlékezések, naplók is, amelyeket Veres D. Csaba nemrég elhunyt hadtörténeti kutató dolgozott fel több könyvében.
A következő molinó a helyi nyilas hatalom intézkedéseivel foglalkozik. Ebből az időszakból már bővebben állnak rendelkezésre források. A nyilasok Pintér József kőművesmestert nevezték ki Székesfehérvár főispánjának, az ő nevéhez és Orendy Norberthez, a Nemzeti Számonkérés vezetőjéhez köthető a helyi cigányok elhurcolása. Budapest Fővárosi Levéltárában és az Állambiztonsági Levéltárban található meg Pintér József büntetőperének ezerötszáz oldalas anyaga. Az eljárás során rengeteg vizsgálatot végeztek, széles körben igyekeztek túlélőket találni. Csodával határos módon a Gráber-tavi gyilkosságnak két túlélője volt, a székesfehérvári cigányok internálásának pedig három. Az ő történeteik alapján igyekeztek rekonstruálni az eseményeket. Hátborzongató módon sikerült megmenekülniük a haláltól.
A kivégzésnek tanúja volt a várpalotai bányászság és az ottani lakosság is, akik közül 1946-ban, a halottak exhumálásakor, hatvan tanút meghallgattak. A sajtóból is rengeteg információt lehet megtudni, ezeket az anyagokat ma az Állambiztonsági Levéltárban őrzik. Nagyon sok az olyan forrás, amit az újságok idéztek, ma viszont nem ismerjük lelőhelyüket. Ilyen például az exhumálási jegyzőkönyv. Az utolsó rész a számonkérésről szól. Egyetlen áldozatot sem anyakönyveztek, mégis a tárgyalások során a túlélők, illetve az újságok említései alapján körülbelül hatvan név ismert. Bár ezek között van olyan határozatlan megfogalmazású is, mint például Lakatos Ferencné és tizenhárom gyermeke. Tehát körülbelül az áldozatok fele azonosítható. A vallomásokból néha úgy tűnik, hogy titkokban lőtték agyon az embereket, más esetben az derül ki, hogy a németek is jelen voltak. Az viszont biztos, hogy a helyi csendőrök és nyilasok végezték ki a romákat és nem a Gestapo. A kiállítás megnyitóján beszédet mondott dr. Kenyeres István, a Budapest Főváros Levéltárának főigazgatója, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a Graber-tavi gyilkosságot bemutató kiállításon kívül a levéltárban megtekinthető a „Széttépett esztendők” - A Holokauszt budapesti megéléstörténete című tárlat is. Elmondta, hogy a kiállítások lezárásakor, november 18-án nagyszabású konferencia megrendezésére készülnek. Hermann István a MNL Veszprém Megyei Levéltára igazgatója nyitóbeszédében kitért arra, hogy nemcsak Budapesten, de vidéken is nagyon sok fájdalmas esemény történt. Hangsúlyozta, hogy alapvetően más a koncepciója a két kiállításnak, mert a „Széttépett esztendők” végigviszi a látogatót 1938-tól 1945-ig a holokauszt történetén, de a Grábler-tó - Pharrajimos egy eseményre fókuszál. Az igazgató elmondta, Székesfehérvárról 1945 februárjában körülbelül kilencven cigány származású embert gyűjtöttek össze és indították el nyugat felé, hogy további sorsukról később intézkedjenek. Ezután csatlakoztak hozzájuk a Várpalotáról és környékéről elhurcolt romák, főleg nők, idősek és gyerekek. A férfiak zöme ekkor már munkaszolgálatosként vagy katonaként a háborúban volt. Egy pajtában töltött éjszaka után tömegsírt ásattak velük, és mindegyiküket belelőtték. Olyan mértékű volt a hallgatás a tragédiáról, hogy első fokon fel sem merült ez a mészárlás a vádpontok között, csak másodfokon.
A megnyitó során levetítették a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnázium diákjainak A Grábler-tó halai színházi előadását, amely megrázóan mutatta be a tömeggyilkosságot. A rendezvény hangulatához a Lasho Lecsó Zenekar dalai is hozzájárultak. Ezzel kapcsolatos kutatómunka és kiállítási koncepció vázolása a rendezvényt megelőző beszédekben fogalmazódott meg.
Mitől válik egy történelmi esemény korszakhatárrá? A korai példák között találunk a szakáll és arcszőrzet történetében is jellegzetes korszakhatárokat. A régi római haját, szakállát nem nyíratta, de már az i. e. V. században feltűntek első borbélyok. A borotválás csak az i. e. II. században, a görög divat hatására terjedt el. A divatot rendszerint valami neves ember diktálta, őt utánozták. Míg a görögöknél először Nagy Sándor borotváltatta magát rendszeresen, hívei pedig átvitték a szokását. A szakáll- és hajviseletet a rómaiaknál is az uralkodó diktálta, de a szakáll volt és maradt divatban a későbbiekben. A szakáll funkciói sokrétűek voltak: melegen tartották az arcot, védtek a környezeti elemek ellen, emellett a becsület és a társadalmi státusz jelei lehettek. A történeti áttekintés még a parfüm- és ápolási szokások árnyalatait is felfedheti.
Az irodalmi és történeti részletek között szerepel, hogy a 4 évszázadon át tartó szokásváltozások során a szakáll és a szakállmentén megjelenő különböző formák a kor társadalmi normáinak és politikai hatásainak tükörképei voltak. A beszédeket és kiállítási anyagokat kísérő hangulat és vizuális eszközök együttesen adnak kontextust a roma történelemhez is, amelyet a filigrán, személyes sorsokat bemutató tárgyak és fotók is alátámasztanak.
Az esemény kapcsán felmerült úgynevezett „számonkérés” kérdése, amely során a túlélők és utódaik igyekeztek feltárni a történteket. A vallomásokból kiderül: a kivégzésekben részt vettek helyi csendőrök és nyilasok, nem pedig a Gestapo, és a fegyveres erőszak kiszélesedése az adott területeken különböző forrásokra támaszkodott. A kiválasztott áldozatok közül sokan nem kerültek anyakönyvezésre, de azonosíthatóak voltak. A nyomozói anyagok, újságcikkek és exhumálási jegyzőkönyvek ma is fontos forrásai a kutatásoknak.
Az emlékezés egyik kiemelt célja a közösségi feldolgozás és a pusztító események tanulságainak megértése. A kiállítás megnyitóján beszédet mondott dr. Kenyeres István, a Budapest Főváros Levéltárának főigazgatója, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a Graber-tavi gyilkosságot bemutató kiállításon kívül a levéltárban megtekinthető a „Széttépett esztendők” - A Holokauszt budapesti megéléstörténete című tárlat is. Elmondta, hogy a kiállítások lezárásakor, november 18-án nagyszabású konferencia megrendezésére készülnek. Hermann István, a MNL Veszprém Megyei Levéltára igazgatója kiemelte, hogy vidéken is rengeteg fájdalmas esemény történt, és a két kiállítás-mások, de együttesen teszik teljessé a holokauszt történetének bemutatását.
Az esemény zárásaként a látogatók megtudhatták, hogy Székesfehérvárról 1945 februárjában körülbelül kilencven cigány származású embert gyűjtöttek össze és indították el nyugat felé, hogy később intézkedjenek sorsukról. Csatlakoztak hozzájuk Várpalotáról és környékéről származó romák, főleg nők, idősek és gyerekek; a férfiak ekkor már munkaszolgálatosként vagy katonaként a háborúban voltak. Egy pajtában töltött éjszaka után tömegsírt ásattak velük, és mindegyiküket belelőtték. A rendezvény a történelmi igazság feltárása és a közösségi emlékezés fontosságát hangsúlyozta.
Informatív leírás és adatok a kiállításhoz kapcsolódóan, a történelmi összefüggések és személyes sorsok bemutatásával segítik a közönséget megérteni, hogyan válik egy esemény korszakhatárrá, és milyen hosszú távú hatásokat gyakorol a cigányság társadalmi és kulturális emlékezetére.
- Jogtörténeti háttér és a holokauszt cigány áldozatainak feldolgozása
- Frontvonal és kitelepítések közösségi dinamikája a második világháborúban
- A kiállítási anyagok és források fontossága a történelmi reverziók megértéséhez
- Személyes történetek és túlélők visszaemlékezései
Az utolsó rész a számonkérésről szól. Egyetlen áldozatot sem anyakönyveztek, mégis körülbelül hatvan név ismert a vallomásokból és újságírói említések alapján. A vallomásokból kiderül, hogy a helyi csendőrök és nyilasok végezték ki a romákat, és jóvoltukból fennmaradtak bizonyítékok, például exhumálási jegyzőkönyvek, amelyek ma is nélkülözhetetlen források. A közelmúlt eseményeinek emlékingészítéséhez hozzájáruló kutatók és intézmények összefogása nélkülözhetetlen annak érdekében, hogy a mulasztások és a kegyetlenségek emléke soha ne válhasson feledés tárgyává.
tags: #roma #aki #elvesztette #szakallat