Mivel a juhászok fő bevétele a húsvét előtti pecsenyebárány-értékesítésből származik, érdekük, hogy minél több újszülött bárányt megmentsenek.
Az életerős merinó bárányok 3,5-4,5 kilogrammal születnek, testhőmérsékletük 38,5-40 fokos.
Ezt még a kissé mostohább téli körülmények között is tartani tudják, mert anyagcseréjük igen élénk, májuknak a felnőtt juhokénál többszörösen nagyobb a glikogénkészlete (állati keményítő), valamint a vese és a szív körüli zsírraktáruk révén gyorsan mobilizálható, elégethető energiakészletük van.
Amikor fáznak, ez az energiatartalék a reszketéssel hőenergiává alakul.
De van egy határ, amikor az energiatartalékok kimerülnek, a testhőmérséklet a kritikus 37 fok alá csökken, a vércukorszint pár órán belül lezuhan, és a bárány egyszerűen kihűl.
Az újszülött bárányok akár tömeges elhullását is okozó kihűlést, illetve eléhezést bizonyos betegségek is előidézhetik, de az csaknem mindig a hideg, szeles, nedves környezetre és a tejhiányra vezethető vissza.
Utóbbi bekövetkezhet akkor, ha az anya nem termel elég tejet, vagy ha a bárány nem szopik.
A magzatmáz lenyalása az anya-újszülött kapcsolatban az első és talán a legfontosabb mozzanat.
Bárányát addig szopni sem engedi az anya, míg fel nem szárította.
Amint a kicsi lábra tud állni, szopni próbál, viszont a tőgyet nehezen találja meg.
Ezért az előhasi anyákat az első szopásoknál gyakran nyugtatgatni kell.
Jó módszer, ha az állatot egyik hátulsó lábának felemelésével helyben tartjuk, míg báránya szopik.
Ha az anya a nagy tejnyomás okozta fájdalomérzet vagy más ok miatt nem engedi bárányát szopni, óvatosan előfejjük.
Az egyes bárány felváltva szopja a két tőgybimbót, míg az ikerbárányoknak rendszerint saját tőgybimbójuk van.
Az első napokban az anya bármikor, éjjel-nappal hajlandó szoptatni.
Teje 4-5 napig föcstej-összetételű, ezért nagyon fontos, hogy a bárány a születése utáni első napon legalább 200 millilitert kapjon belőle.
Ha a bárány megszületése után még órák múlva sem áll fel vagy csak igen nehezen, és akkor is púposított háttal, nagyon bizonytalanul mozog, sokat fekszik, állandóan remeg, bőre hideg, nedves, szívverése, légzése szapora, lábvégei ödémásan beszűrődtek, testhőmérséklete csak 37-38 fok, azonnali mentőakcióra van szükség.
Az állatorvos megérkezéséig töröljük szárazra, különítsük el, vigyük meleg helyre (jó, ha van infralámpa).
Az első napon testmeleg anyatejet, annak hiányában csapvíz-hőmérsékletű, magas cukortartalmú tejpótlót kis mennyiségekben, de gyakran itassunk vele!
Vigyázzunk, nehogy az állat félrenyeljen!
Hatóránként mérjük meg a hőmérsékletét!
Görcsök jelentkezésekor rendszerint már az állatorvosi beavatkozás is eredménytelen.
Ősz volt. Az országúton két hintó robogott gyors ügetéssel.
Az elülsőben két asszony ült.
Az egyik az úrnő, sápadt, sovány. A másik a komornája, gömbölyded, fényes-piros arcú.
Megfakult kalapkája alól rövid, száraz hajfürtök bújtak elő, sűrűn igazgatta szakadt kesztyűs, kivörösödött kezével.
Telt keble a mintás kendő alatt duzzadt az egészségtől, élénk, fekete szeme hol a tovatűnő földeket figyelte az ablakon át, hol úrnőjére tekintett félénken, hol a hintó zugait kémlelte nyugtalanul.
Az úrnő, szemét lehunyva, kezét ölébe fektetve, gyengén himbálózott a hátát támogató párnákon, és arcát elfintorítva, befelé köhögött.
Fején fehér éjszakai fejkötő volt, s afölött égszínkék selyemkendő, mely hófehér, patyolat nyakán volt megcsomózva.
Gesztenyeszőke, simára pomádézott haját a fejkötő alatt eltűnő nyílegyenes választék osztotta ketté, és volt valami aszott, valami halotti ebben a hófehér, feltűnően széles választékban.
Petyhüdt, kissé sárgás bőre nem feszült meg egészen finom vonású, szép arcán, s a járomcsont tájékán erősen piroslott.
Ajka cserepes volt, és nyugtalanul vonaglott, ritka szempillája nem kunkorodott, posztó útiköpenye egyenes redőkben födte beesett mellét.
A bakon a karfára könyökölve inas szunyókált; a postakocsis hangos kurjongatással ösztökélte izzadó négyesfogatát, s olykor hátranézett a másik kocsisra, aki a csézát hajtotta.
A megvasalt kerekek széles, párhuzamos nyoma egyenletesen, gyorsan növekedve terült az út meszes sarába.
Az ég szürke, barátságtalan volt, nyirkos köd szitált az útra meg a földekre.
A beteg hölgy hátravetette fejét, és lassan kinyitotta a szemét.
- Már megint - mondta és sovány, szép kezével idegesen eltolta a komorna kabátja szárnyát, mely kissé hozzáért a lábához, és ajka fájdalmasan megvonaglott.
Matrjosa két kezével összefogta kabátját, vaskos lábain fölemelkedett, s valamivel arrább ült.
Üde arca lángolón elpirult.
A beteg szép, sötét szeme mohón követte a komornya minden mozdulatát.
Két kezével az ülésre támaszkodott, s megpróbált ő is fölemelkedni, hogy kissé magasabbra üljön, de ereje cserbenhagyta.
Ajka megrándult, egész arcát tehetetlen, mérges gúny torzította el.
- Legalább segítenél!... Jaj, nem kell! Magam is bírom, csak ne rakd rám a cókmókodat, légy szíves!
Jaj, ne nyúlj hozzám, ha már nem értesz hozzá!
Azzal lehunyta szemét, majd gyorsan kinyitotta újra, és a komornára sandított.
Matrjosa ránézett, és beharapta alsóajkát.
A beteg melléből nehéz sóhaj szakadt fel, de nem fejeződött be, hanem köhögésbe ment át.
A hölgy elfordult, arca eltorzult, mindkét kezével melléhez kapott.
Amikor a köhögési roham elmúlt, megint lezárta szemét, és továbbra is mozdulatlanul ült.
A hintó meg a cséza a faluba érkezett.
- Mi az? A hintó meg a cséza egyszerre állt meg a postaállomásnál.
- Hogy van? - Nem fáradtál el nagyon, kedvesem? - kérdezte a hölgy férje franciául.
Férje még egy ideig álldogált, aztán bement a házba.
"Egyikük se törődik velem - tette hozzá gondolatban, amikor az orvos lassú léptekkel eltávolodott, majd egyszerre gyorsabban felszaladt a postaállomás lépcsőjén.
- Ők jól érzik magukat, a többi mindegy.
- Behozattam a pincetokot, Eduard Ivanovics, mit szól hozzá?
- Hogy van a feleségem? - Megmondtam már: semmiképp sem juthat el Olaszországba, még jó, ha Isten segedelmével Moszkváig elérünk vele.
- De hát mit csináljunk? Jaj Istenem, Istenem!
- És szemét elfödte kezével.
- Ide tedd!
- De mondja, kérem, mit tehettem volna?
- felelte a férfi.
- Mindent megpróbáltam, hogy visszatartsam. Beszéltem a költségről, a gyerekekről, akiket otthon kell hagynunk, fontos ügyeimről... hallani sem akart semmiről.
Terveket sző, hogy hogyan fogunk élni külföldön, mindent, mintha egészséges volna.
- De hiszen jóformán már meghalt, ezzel tisztában kell lennie, Vaszilij Dmitrics. Az ember nem élhet tüdő nélkül, és a roncsolt tüdő nem nő ki újra.
Szomorú, lesújtó, de mit csináljunk? A mi dolgunk csak annyi, hogy minél nyugodalmasabbá tegyük az elmúlását.
- Ó, Istenem! De hát értse meg a helyzetemet, nem emlékeztethetném őt az utolsó kenetre. Lesz, ami lesz, én nem szólhatok erről.
- Mégis próbálja meg rábeszélni, hogy várja meg a szánutat - mondta az orvos sokatmondó fejcsóválással.
- Akszjusa, hé, Akszjusa! - rikkantotta a postamester leánya; kacabajkáját a fejére borította, úgy topogott a sáros hátsó bejáratnál.
- Gyere, nézzük meg a sirkinói úrnőt, aszondják, mellbeteg, és külföldre viszik kúrálni.
Akszjusa kiperdült a konyhából, s a két lány kézen fogva kiszaladt a ház elé.
Lépteiket lelassítva haladtak el a hintó mellett, és benéztek a leeresztett ablakon.
- Szűzanyááám! - sopánkodott a postamester lánya, s villámgyorsan hátrafordult.
- Micsoda világraszóló szépség volt, és mi lett belőle! - mondta Akszjusa.
- Gyerünk, forduljunk vissza, nézzük meg még egyszer, mintha a kútra mennénk.
Láttad, elfordult, de én azért jól megnéztem.
- Mekkora sár van!
"Úgy látszik, már egészen ijesztő vagyok - gondolta magában a beteg.
- Nos, hogy vagy, kedvesem? - Tudod, kedvesem, attól félek, megárt neked az utazás ebben a rossz időben.
Eduard Ivanicsnak is ez a véleménye.
- Mit csináljak, angyalom, lehetetlenség volt, magad is tudod.
- De értsd meg, kedvesem, hogy ebben az időben... és ha útközben rosszul leszel...
- Mit legalább otthon? Otthon meghalni? - fortyant fel a beteg.
De a meghalni szó szemlátomást megrémítette, könyörgőn és kérdőn nézett urára.
A férfi lesütötte a szemét, hallgatott.
A beteg szája gyerekesen legörbült, kicsordult a könnye.
- Nem, mégis utazom - mondta a beteg, égnek emelte szemét, kezét összekulcsolta, és összefüggéstelen szavakat mormolt.
- Istenem, miért, miért? - suttogta, és könnye egyre bővebben áradt.
Soká, buzgón imádkozott, de melle éppenúgy fájt, elszorult, az égbolt, a szántóföld, az út éppoly szürke és barátságtalan maradt, s ugyanaz az őszi köd szitált - sem sűrűbben, sem ritkábban, változatlanul - az út sarába, a háztetőkre, a hintóra meg a postakocsisok subájára.
A hintó be volt fogva, de a kocsis még időzött.
Bement a kocsis-szobába. Benn meleg volt és sötét; a nehéz, áporodott levegőt kenyér-, káposzta-, báránybőr- meg emberszag járta át.
- Fjodor bácsi, hallja? - Mit akarsz Fegykától, te mihaszna? - szólt rá az egyik kocsis.
- A csizmáját szeretném elkérni, a magamét elnyűttem - felelte a legény, hátravetette haját, és megigazította övén lógó kötött kesztyűjét.
- Vagy alszik talán? Fjodor bácsi!
- Mi kell? - szólt egy gyenge hang, s a kemencéről szeplős, beesett arc hajolt ki.
Széles, kiaszott, szőrös kezével feljebb húzta gúnyáját csontos vállán, mocskos ingén.
- Nézd, Fegya - kezdte akadozva.
A beteg a kifényesedett merőkének ejtette fáradt fejét, és ritka szálú, lecsüngő bajszát megmártva a sötét vízben, mohón, erőtlenül ivott.
Gubancos szakálla piszkos volt; beesett, megtört szemét nagy nehezen emelte a legényre.
Amikor bevégezte az ivást, föl akarta emelni a kezét, hogy megtörölje a száját, de nem bírta, és így zekéje ujjába törölte.
- Talán már odaígérted valakinek - folytatta a legény -, akkor úgyis mindegy. Tudniillik nagy a sár odakinn, nekem meg mennem kell; gondoltam, ejnye, elkérem Fegykától a csizmát, neki úgyse kell.
- Ugyan már, hogy kéne neki - szólalt meg váratlanul, mérgesen a szakácsnő, olyan hangosan, hogy visszhangzott tőle a szoba.
- Hisz második hónapja le se jön a kemencéről. Látod, hogy majd megszakad a köhögésbe, az embernek belefájdul a tüdeje, ha csak hallgatja. Hogy kéne neki csizma?
Új csizmában úgyse fogják eltemetni. Pedig már réges-rég ütött az órája, Isten bocsássa meg, ha vétkezem.
Hisz látod, majd megszakad.
Vagy el kéne vinni másik házba, vagy tudom is én, hová. Azt mondják, a városban kórház is van az ilyeneknek, mert itt... miféle dolog, elfoglalja az egész sutot, aztán senki se bír mozdulni tőle.
- Hé, Szerjoga, eredj, ülj fel, az urak várnak!
- Vedd el a csizmát, Szerjoga - mondta végül, visszafojtva köhögését, miután egy kissé kifújta magát.
- Hallottátok, ugye, fiúk...
- Hallottuk hát, hogyne hallottuk volna - mondta az egyik kocsis.
- Eredj, Szerjoga, ülj fel, mert megint jön a sztaroszta.
Szerjoga frissen ledobta lábáról óriási nagy, rongyos csizmáját, és a lóca alá hajította.
- De nyalka a csizmád! Add ide, megkenem - mondta az a kocsis, aki a kerekeket kente, amikor Szerjoga felmászott a bakra, és elrendezte a gyeplőszárát.
- Tán bizony irigyled - mondta Szerjoga, ültében fölemelkedett, és lába köré húzta köntöse alját.
- Indulj! Gyíte, kedveskéim!
A szobában estig ki-be jártak, vacsoráztak, a beteg meg se pisszent.
- Ne haragudj rám, Nasztaszja - szólt a beteg.
- Jó, jó, nem történt semmi - motyogta Nasztaszja.
- Hol fáj, mondd, bácsi?
- Sajog az egész bensőm.
- Fáj énnekem mindenem. Ütött a halálom órája, ez az én bajom.
Az éjjeli lámpás gyengén pislákolva égett.
Nasztaszja meg tíz-tizenkét postakocsis hortyogva aludt a padlón meg a lócákon végignyújtózva.
Csak a beteg nem aludt, nyögve, köhécselve forgolódott a kemencesutban.
- Fura egy álmot láttam ma éjjel - mesélte a szakácsnő nyújtózkodva a hajnali szürkületben.
- Látom, hogy Fjodor bácsi egyszer csak leszáll a kemencéről, és kimegy fát vágni.
Segítek neked, Nasztya, aszondja. Én meg mondom neki: mi jut eszedbe fát vágni, ő meg fogja a fejszét, és nekiáll a fának, vágja, hasogatja, de olyan gyorsan, hogy csak úgy repül a forgács.
Ejnye, mondom, hisz te beteg voltál. Nem, azt mondja, egészséges vagyok, mint a makk, és akkorát csap a fejszével, hogy megijedtem.
Nagyot kiáltottam s arra fölébredtem. Csak nem halt meg tán? Fjodor bácsi!
- Csakugyan, nem halt-e meg? Rokonai nem voltak Fjodornak, messze vidékről jött. Eljött a tavasz. A város utcáin, a jeges lótrágya között sietős patakok csordogáltak; a járókelők ruhája, beszéde egyaránt megélénkült.
A kiskertekben, a palánk mögött, megduzzadtak a fák rügyei, ágaik alig hallhatóan susogtak a friss szellőben.
Mindenfelé áttetsző cseppek ömlöttek, cseperésztek. A verebek zagyván, versengve csiripeltek, fel-felröppentek apró szárnyaikon.
A betegszoba csukott ajtaja előtt a hölgy férje álldogált egy idős asszonnyal.
A díványon ült a pap, tekintetét a földre szegezte, kezében valami tárgyat fogott az epitrachilionba becsavarva.
A sarokban, mély karosszékben; öregasszony hevert hátradőlve, és keservesen zokogott: a beteg anyja.
- Az Isten áldja meg, kedvesem - szólt a férj a koros asszonysághoz, aki az ajtóban állt -, a feleségem annyira bízik magában, és maga olyan jól tud vele bánni, beszéljen a lelkére, nagyon kérem, menjen be hozzá.
Vaszilij Dmitrijevics rendkívül izgatott volt, egészen elvesztette a fejét.
Megindult az öregasszony felé, de alig tett két-három lépést, megfordult és a paphoz lépett.
A pap ránézett, szemöldökét felhúzta és nagyot sóhajtott.
- Istenem, Istenem! - Mitévők legyünk?
- És itt az édesanyja! - folytatta a férfi kétségbeesve.
- Nem éli túl!
Úgy szeretni, úgy szeretni valakit, mint ő... igazán nem is tudom.
- Az anyai szív szeretetét föl nem éri senki - mondotta.
- Az Úr irgalmas - folytatta a pap, mikor az öreg hölgy kissé megnyugodott.
- Csak annyit mondhatok, a plébániámban volt egy beteg, sokkal súlyosabb állapotban, mint Marja Dmitrijevna, és tessék elképzelni, egy közönséges iparosember füvekkel meggyógyította.
Ez az iparos éppen itt van Moszkvában. Szóltam is Vaszilij Dmitrijevicsnek róla. Mindenesetre egy kis vigasztalást nyújtana a betegnek.
- Nem, ő már nem élhet - siránkozott az öregasszony.
- Miért nem inkább engem ragad el a jó Isten?
- Nem tetszik bevinni a gyerekeket az édesmamához?
- Nem, nem akarja őket látni.
- Tudod, papa, ő a pejlovam!
Eközben a másik szobában a beteg ágya mellett ott ült az unokanővér, és ügyesen terelt beszélgetéssel próbálta őt a halálra előkészíteni.
A beteg fehér kabátkában, párnákkal felpolcolva ült az ágyban, és némán meredt unokanővére.
- Jaj, kedvesem, ne próbáljon engem előkészíteni. Ne tekintsen gyereknek.
Keresztény vagyok. Mindent tudok. Tudom, hogy nem sok időm van hátra.
Azt is tudom, ha a férjem hallgatott volna rám, már rég Olaszországban lennék és talán... meggyógyultam volna.
- Ne hívjam be a papot, édesem? Még jobban megkönnyebbül, ha megáldozott...
- Földreszállt angyal!
- mondta a férjnek, könnyes szemmel.
Vaszilij Dmitrijevics elsírta magát, a pap bement a betegszobába, az öregasszony még mindig ájultan hevert, s az első szobában teljes csönd honolt.
- Hálistennek megbékélt - mondta. Az unokanővér és a férj bementek.
- Fogadd hálás köszönetem! Milyen jól érzem most magam, milyen megfoghatatlan boldogság tölti el lelkemet - szólt a beteg, s vértelen szeme körül halvány mosoly játszadozott.
- Az Isten irgalmas! Ugye, ő irgalmas és mindenható?
Azután hirtelen eszébe jutott valami.
- Hányszor mondtam, hogy ezek a doktorok nem tudnak semmit, vannak egyszerű javasasszonyok, azok meggyógyítják a legsúlyosabb beteget is...
A tisztelendő úr említette... van egy iparos...
- Istenem! Semmit sem akar megérteni...
Az orvos odalépett hozzá, megfogta csuklóját. Érverése percről percre gyengült.
Szemével intett a férjnek. A beteg észrevette a pislogást, és ijedten körülnézett.
- Ne sírj, ne kínozd magad és engem - mondta a beteg. - Angyal vagy!
- Nem, ide adj csókot, csak halottaknak szokás kezet csókolni. Istenem!
Aznap estére a betegből tetem lett, és a tetem koporsóban feküdt a nagy ház fogadótermében.
A zárt ajtajú nagy teremben egy kántor üldögélt, és orrán át dünnyögve, ütemesen, egyhangúan olvasta Dávid zsoltárait.
A magas ezüst kandeláberekből viaszgyertyák sárgás fénye hullott a megboldogult halvány homlokára, elnehezült, viaszos kezére meg a szoborszerű ráncokba merevedett szemfedőre, mely a holttest térdén, lábujjain ijesztően kidomborodott.
A kántor, aki maga sem értette, amit olvas, egyhangúan darált, s a szavak a nagy üres teremben furcsán hangzottak és haltak el.
A te orcádat keresem, ó Uram! - szólt a zsoltár.
A megboldogult arca szigorú volt, nyugodt és fenséges.
Nagyon rövid időn belül egy kápolna emelkedett a sírja felett, jelölve a halált követő emlékezést.