A magyar néprajz kiadványának tudományos és nemzeti jelentősége kiemelkedő. Czakó Elemér "Sallang fonás" című könyvének első kötete bemutatja a néprajz tudományának mibenlétét, tárgyát és célját, valamint a művelődés ősi alapjaitól indulva vizsgálja a népi jelenségek egységességét és sajátosságait. A művelődéstörténeti értelmezés keretében a néprajz összefonódik az őstörténettel, feltárva az ősemberi műveltség élő emlékeit és a művelődés útját, amely a régi és az új keveredéséből alakul. A népi műveltség rétegződésének megértéséhez elengedhetetlen a műveltségrétegek szétválasztása, az alakváltozatok (variánsok) és hasonlóságok (asszimilálás) elemzése. A néprajz munkamódja nem természettudományi, hanem leíró és összehasonlító jellegű, melyhez számos segédtudomány (földrajz, embertan, történelem, régészet, nyelvészet stb.) járul hozzá.
A magyar néprajzi kép és annak történeti alakulása is gazdag témakör. Vizsgálja a különbségek eredetét, a csoportokat alakító tényezőket, az "magyar" szó jelentését és az onogur törzsszövetség, valamint a honfoglaló törzsszövetség alakító hatását. Feltárja Kelet és Nyugat határán a vezető réteg elnyugatiasodását, valamint a nyugati és újabb keleti elemek beépülését népműveltségünkbe. A magyar néprajzi kép változatosságát a dunántúli, felföldi, alföldi és erdélyi (moldvai és bukovinai) csángó csoportok elemzése illusztrálja.
A néprajzi tudomány módszerei és forrásai
A néprajzi tudomány mibenlétét Viski Károly fejtette ki részletesen. A néprajz a kollektív lélek, az emberi közösségek alkotásaival foglalkozó embertudomány, amely nem mellőzheti más tudományok eredményeit. A néprajzi jelenségek szövevényesek, ezért a kutatás a jelenségek belső összefüggésén alapuló, természetes rendszert követ. Ez a rendszer két fő részből áll: a tárgyi néprajzból és a szellemi néprajzból. A kutatás természete magában foglalja a jelenségek néprajzi értékelését és a kezdetlegességek megbecsülését.
Ismereteink forrásai sokrétűek: adatgyűjtemények, múzeumok, néprajzi irodalom és a közölhetetlen személyes tapasztalatok. Az előmunkálatok egyenetlensége és ennek következményei is a kutatás részét képezik. A munka első, alapvető összefogása arra irányul, hogy kinek írjuk a művet.
Etnográfiai kutatás | Etnográfiai kutatás: Típusok magyarázata példákkal | Kvalitatív kutatás
Táplálkozás a magyar néphagyományban
Bátky Zsigmond "Táplálkozás" című fejezete mélyrehatóan vizsgálja a mindennapi élelmet és a szakácskodás hagyományait. A szakácskodás elsősorban a hagyományőrző asszonynép feladata, szoros kapcsolatban az étkezéssel, a tűzhellyel és a néphittel. A gyűjtögető életmód emlékei, a férfi és női munka megosztása, valamint a mai maradványok is feltárásra kerülnek. Az állati eredetű nyers táplálékok, azok ősi tartósítási módjai (szárítás, aszalás, sózás, füstölés), valamint a kezdetleges húspárolási módok és férfifőzte ételek bemutatása gazdag képet fest a múlt étrendjéről.
Az asszonynép és a növényvilág kapcsolata szintén kiemelt szerepet kap. Nyers növényi táplálékok, aszalt gyümölcsök, ízek, nyers édes italok (nyírjávor, fenyővíz), valamint a savanyítás, forrázás, főzés és sütés technikái kerülnek ismertetésre. Hamuban sült pogácsák, kövön sült lepények, a sütőharang és a lápi kút emlékei mind a hagyományos konyhaművészet részei.
A növényi nyersanyagok feldolgozása során a vegyi eljárások (savanyítás, aszalás) és az erőművi eljárások (törés, gabonahántolás, őrlés) is részletesen tárgyalásra kerülnek. A gabonafélék feldolgozása során említést kapnak a különféle őrlőkészülékek, a malom, a vízimalmok, a kanalas malom, a szárazmalmok és szélmalmok. A sajtolás, olajütés és ecetsajtolás eljárásai, valamint a szőlőprések bemutatása is a feldolgozási technikák körét gazdagítja.
Az élelmiszerek és innivalók eltartása is fontos szempont. Cserép- és faedények, sótartók, tömlők és bödönök, húsfélék elrakására szolgáló módszerek, burgonyás vermek, szuszékok, gabonáskasok, bombárok, kástuk, kenyeresrácsok és tésztaszütyők mind a tárgyi kultúra részei. Az ételek elkészítése során a tűzgerjesztés és a tűzhelyi eszközök is kiemelt szerepet kapnak. A tűzgerjesztés dörzsöléssel, a tűzcsiholás és a tűztisztelet ősi hagyományai, valamint a tüzelőanyagok és a tűzhely, kemence segédszerszámai (tűzfejalj, tüzikutya, szolgafa, háromláb, serpenyő, csipér, pemet, szénvonó, kuruglya) is említésre kerülnek.
Az ételek és sütő-főzőeszközök sokfélesége tükröződik a népi konyhaművészetben. Állati eredetű ételek (pirító szerszámok: nyárs, rostély, serpenyő, tepsi; főzőszerszámok: bogrács) és növényi eredetű ételek (levesek: árvaleves, gyümölcs- és levük, zsufa, gabonaleves, cibere, tésztás levesek; saláták és zöldfőzelékek; szárazfőzelékek; répa- és káposztafőzés; tészták; kásák és pépek; galuskák; gombócok; csíkok és reszeltek; lepények; kenyér és kenyérsütőszerszámok; pogácsák; rétesek, bélesek; kalácsok, perecek; fánkok) széles tárháza áll rendelkezésre.
Az italok és fűszerek terén a víz fontossága, a vízszerző módok és alkalmatosságok (kobak, szapoly, ivótülök, ivóharang, fából faragott ivókészségek, vízhordó faedények, kutak, bodonkút, bugyogók és kanták, gémeskút, kereskedőkút) kerülnek bemutatásra. Az ősi lóser és magyar sör, a mézser, a pálinka, a kávé és tea, a dohány, valamint a fűszerek és ételjárulékok is részei a hagyományos táplálkozásnak.
A tálaló és evőeszközök, valamint az étrend összefoglalása is fontos. A tálalás ősi módja, a suba mint asztal, az evőszék, az asztal, a szék, a tál és tányér, valamint az evőeszközök és ételhordó edények mind a tárgyi kultúrához tartoznak. Az étrenden belül a patriarchális étkezés és az ünnepi vendégségek is említésre kerülnek. A magyar táplálkozás néprajzi mérlegelése során a parasztszobák tárgyi felszerelése, a kezdetleges ételféleségek nagy száma, az ételnevek eredete, valamint a magyar konyhaművészet két fő vonása: az ízletesség és változatosság, a hús és zsír kedvelése, a magyar pecsenyék, valamint a főtt és sült tészták kiemelkednek.
Építkezés és lakáskultúra
Bátky Zsigmond "Építkezés" című fejezete az emberi települések leírásával és a néprajz szemszögéből vizsgálja az épületek alakulását. A telepformák sokfélesége (a magányos tanya és a tömör falu, a tanyarendszer, a szőlőhegyközség, a "szeres" terep és a zárt faluforma, a soros- vagy utcásfalu és a csoportosfalu, a "hadas" település, szegek, zugok, falukerítés) a néprajzi tényezőket is magában foglalja. Az udvarok fő formái, eredetük, valamint a telekkerítések, hágcsók, ajtók és kapuk is részletesen tárgyalásra kerülnek.
A kezdetleges hajlékok, a lakóház ősei, a földre épített és földbemélyesztett épületek, a kerek és szögletes hajlékok (jurta, sátor, kunyhó, partlakások, putrik, földházak) bemutatása az építkezés ősi formáit tárja fel. A ház építőanyaga és építése során a közösség munkája (kaláka, kölcsön, segítség) kiemelten fontos. A fal és tető részei, a különféle falazatok (föld-, sár-, vályog-, tégla-, kő-, nád-, vessző- és fafalazatok) és tetőfedések (szalma-, zsup-, nád-, zsindely- és cserépfedés) részletezése a hagyományos építési technikákat ismerteti.
A lakóház belseje és belső tagolódása a kezdetleges lakóházak szerkezetétől indulva, a tüzelőberendezések fejlődésének hatására alakul. A tűzhely és kemence eredeti alkata, a tűzhelyes és kemencés háztípusok, valamint a tűzhely és kemence egybeolvadása a házak belső elrendezésének fejlődését mutatja be. A keleti, déli, nyugati, északi és középmagyar házak, valamint az európai háztípusok közötti helyük is elemzésre kerül.
A tűzhelyes házak (keleti magyar ház Erdélyben és az Alföld északkeleti peremvidékén, ősi forma, egyhelyiségű középtűzhelyes ház, tűzgödör, tűzhely felemelkedése, sarokba helyezése, szikrafogó cserény, gógány, kürtő, padlás, cserépes, platten, kemence, pest, szoba, eresz és füstház, zempléni kabalásház, felsőtiszai kandallósház, formák keveredése) és a déli magyar ház (Alsósomogyban, Tolnában, Baranyában, Szlavóniában, keleti és déli magyar ház közti különbség, ősi alak a bosnyák kútya-típus, kályha meghonosodásának hatása, "szenesház" és szoba, szlavóniai és délsomogyi füstösházak, szobás-konyhás házak) részletes bemutatása a regionális eltéréseket is feltárja.
A nyugati magyar ház (a Balaton vonalától nyugatra, kemencés alaptípus, tűzpad, füstös ház, hetési, őrségi, göcseji, vend és hegyháti füstös házak, kurugla, ősi pitvar, kemence, banyakemence, kályha, szoba és konyha létrejötte, felnémet vagy álfelnémet háztípus) és az északi magyar ház (a palóc nyelvterületen, palóc faház és tót ház közös vonásai, száz évvel ezelőtt, palóc kemence eredete, füsttelenítés megoldása, palóc pitvar, hideg konyha, mai állapot) bemutatása tovább gazdagítja a képet. A középmagyar ház (kémény szerepe az alföldi ház fejlődésében, kéménytelen ősi hajlékok, óltanyák és földházak, földházak füsttelenítése, füstlyuk, kürtő, szabadkémény, zártkémény, kéményaljától a konyháig, szabadkéményes konyhák tűzhelyfalai, hosszúkás patka, ólas patka, asztalpatka, debreceni "szabadkonyha" és szegedi "lakodalmas konyha", egyéb alföldi tűzhelytípusok, nyári konyhák és szabad sütőkemencék, búboskemencék, csuproskemencék) fejlődése és összefoglalása zárja a fejezetet.
A magyar ház szókincse (ősmagyar elemek, korai szláv elemek, későbbi német elemek, felnémet háztípus átalakító hatása) a nyelvi tények bizonyító vallomása. A gazdasági melléképületek (csűr és pajta, dunántúli pajtatípusok, erdélyi csűrök, hosszúcsőr, jármascsűr, székely kurtacsűrök, kalotaszegi csűrök, istálló a régiségben, akol, ól, állás, félszer, teleltető állásfélszertől a belteleki istállóig, nagykun tüzelősól) bemutatása a gazdálkodás és az állattartás szempontjából is fontos.
Bútorzat és lakberendezés
Viski Károly "Bútorzat" című fejezete a hajlékbeli holmit vizsgálja. A "bútor" szó jelentése, a pásztor betyárbútora, a gúnya, és a bútorok osztályozásának nehézségei bevezetik az olvasót a témába. A ház földjétől az első bútorokig vezető út során a pad és szék (pad helynévi jelentése, padló, palló, pad- és székfélék, régi úri házak és mai parasztházak padszéke, palóc lóca, falravaló, padok, lócák karja, palóc lócák más-más neve és rendeltetése, moldvai csángók padvetése) kerül bemutatásra.
A mai bútorok keletkezése és történelmi alakulása során az ágy, fejalj (gyékény és szalma mint ágy, fűajdeszka, ágy szó jelentésének története, szokáshagyomány vallomása, gúnya-ágy), ágyszék és nyoszolya (nyoszolya szó egykori jelentése, mennyezetes ágy), valamint az ágynemű (hálóágy és vetettágy, ágyvetés példái) kerülnek részletezésre.
A szekrény és láda (szekrény szó eredete, alkata, szekrény és koporsó szó jelentés-kapcsolata, koporsó szó ősi jelentése, szekrény hátrálása, pusztulása, láda szó eredete, tulipános láda kora, hátrálása, pusztulása) bemutatása a tárolási szokásokat is tükrözi. Az egyes-szék (kezdetleges egyes ülőbútorok, gyalogszékek, székhordozás szokása, karszék, karosszék szó jelentése) és az evőszék, asztal (földön étkezés szokása, szokáshagyomány vallomása, asztalvetés, tálalóeszközök székre kerülése, tálszék, Melius Péter táltartója, kamarásasztal; helye; alkata; alászállása a parasztházba) a lakóhelyiség funkcióját és használatát is meghatározzák.
A falitéka, lábastéka, almáriom, rúd, kenőszeg, fogas, tálas, valamint a gyermekbútor (ringó, tolidikó, gyerekálló) is a lakáskultúra részei. A bútorok elrendezése és a ház belső rendjének alakulása (padlásrendű ház belső képe, szegeletre és középre rendezett házbelső képe; egyes bútorok állandó helye, hátulsóház rendje) a térhasználat és a mindennapi élet szerveződését mutatja be.
Fűtés és világítás
Bátky Zsigmond "Fűtés" című fejezete az asszony és gyereknép, valamint a férfinép hálóhelyét vizsgálja. A régi házak kevésbé védtek a tél hidegétől, így a fűtési megoldások kiemelt fontosságúak voltak. A legegyszerűbb fűtő a nyílt tűzhely, amelynek Erdély a hazája, és fejlődése a kályhacserépig követhető. A zárt fűtőkészülékek (sárkemencék, alföldi búbos, palóckemence, dunántúli kemence, cserépkályha őse: a kupás kemence, ásatag emlékei) és az ipari kályhák is bemutatásra kerülnek.
Viski Károly "Világítás" című fejezete a szabadtűz világlójától indulva (világló szilánk vagy fáklya, világstartók, székely (csángó) világzó és a szurkos kalán, népszokások világlói: lobogózás stb.) a zsír- és gyertyavilágításon át (mécs, pillogó stb., gyertya szó jelentése, fából való csörgőgyertya, koppantó, gyertyatartók) a lámpásokig vezet. A mesterséges fényforrások fejlődése és használata a mindennapi élet fontos része volt.
Mesterségbeli tevékenységek és anyagfeldolgozás
Bátky Zsigmond "Mesterkedés" című fejezete a parasztház önellátó kézműves tevékenységét mutatja be. A mesterkedés eredete és fejlődése, a házimunka, háziipar, kézművesség és iparosság fogalmai tisztázásra kerülnek. A néprajzot elsősorban a házimunkák érdeklik, így a famunka (tisztán férfi foglalkozás, ősi fakorszak, előmagyarok tudása, pásztornép famunkái, fakéregmunkák, sótartók, dobozok, poncolás, kéregtarisznyák, ivóedények, taplósapkák, háncs és kötél szijácsból, faragószerszámok, faanyag, megmunkálás módjai: faragás, vésés, botok, nyelek, kásakavarók, pipaszárak, furulyák, kanalak, bárányszoktatók, borotvatartók, tükrösök, gyujtótartók), a paraszti faművesség (szerszámai, bognármunka és szerszámok, faragott, vájt, égetett gazdasági szerszámok, vályuk, bodonok, vékák, teknők, mozsarak, kupák, gyerekjátékok, háztartási holmik, esztergályozás, nyirettyűs és lábitós eszterga, csutorásmesterség, kádármunka, hordók, sajtárok, csobolyák, asztalosmunka, szövőszékfaragás) részletesen ismertetésre kerül.
Az agyag feldolgozása (cserépedény a parasztházban, használati és díszedények, gölöncsérség kasztszerű háziipar, fazekas munkája: tapodás, gyúrás, formázás, korong, szárítás, festés, írás, karcolás, égetés kétszer, mázolás, fekete, mázatlan és ónzománcos edények, habánok, mesterség elterjedése) és a bőrgyártás (nyelvkincs vallomása, bagaria, pásztorbőrművesség, juhbőr kikészítése, ruhafélék, varrás, apróbb pásztorholmik, karikás, erszény, zacskók, nyeregszerszám, öv, hüvely, bocskor, tömlő, iszák, pásztor bőrvarrószerszámok, paraszt bőrművesség, szűcsmesterség, bőr kikészítése: törés, csávázás, festés) is bemutatásra kerül.
A gyapjú feldolgozása (mesterkedés multja, eljárása, nemez és posztó, nemezgyártás, süvegesek, pókróccsinálók, posztógyártás, gubásmesterség, ványolás vagy kallás, szőrtarisznyaszövés) és a növényi szálas anyagok feldolgozása (elsődleges és másodlagos növényi anyagok, gyékényfonás és szövés, szalmafonás, vesszőfonás és termékei, kendermunka: ősi volta, asszonyi foglalkozás, kender vetése, nyüvés, áztatás, szárítás, törés, dörzsölés, fésülés és szerszámai, tépés, fonás és szerszámai, guzsly- és rokkafajtáink, motollálás és szerszámai, szapulás, sulykolás, fehérítés, gombolyítás, szövőszék vagy osztováta, len feldolgozása, csalán feldolgozása, szőnyegszövés, madzagszövés, kötés, horgolás, hímzés) a textilipar alapjait és a mindennapi élethez szükséges textíliák előállítását ismerteti.
A tülök, szarv és csont munkája (pásztorok tülök- és szarvkészítményei, agancsmunkák, csontfaragványok), a gyertyamártás (gyertya szó eredete, viasz- és faggyúgyertya, gyertyamártás, gyertyaöntés) és a szappanfőzés (asszonynép dolga, zsiradék és olaj, széksólúg, főzés, formázás, lúgszappan, epeszappan) is a háztartási és kézműves tevékenységek körébe tartoznak. A bábosság (mesterség eredete, mézeskalács anyaga, készítése, ütőfák, kalácsformák, egyéb bábos készítmények, vallási vonatkozásuk) a népi édességek és ünnepi szokások világát tárja fel.
Viselet és népművészet
Györffy István "Viselet" című fejezete a népviselet mivoltát vizsgálja. A népviselet fogalma, a változás okai (úri hatás, helyi ízlés, feltűnésvágy, hatósági intézkedések, életkor, jómód, szegénység), a hagyományőrző réteg, valamint a régi magyar viselet (nemesség és jobbágyság, jobbágyfelszabadítás s következményei, régi viseletünk emlékei: anyag, szabás, külső, szókincs vallomása) részletesen tárgyalásra kerül.
A hajviselet (haj mint ruha és dísz, férfi hajdivatja, nő viselete: a hosszú haj, nyírás mint büntetés, kifésült haj megóvása, hajadon és menyecske, leeresztett haj, fonat, türött haj, hajkonty) és a régi magyar ruhaviselet (ősmagyar mez, honfoglalók ruházata, fejlődés útjai, ruhát jelentő szavak) bemutatása a külső megjelenés és az identitás szempontjából is fontos. A fejrevaló (hajadonfő: leányfő, bekötött fej és a becsület, asszony fejrevalója: kendő, köcöle, pacsa, vászonfőkötő, fajtái, leány pártája, erdélyi női kalap, férfi fejr...) a viselet szerves része.
A népművészet világszerte divattá vált, újra felfedezzük lassan kihalófélben lévő népi díszítőművészetünket. A gépesített mezőgazdaság és a városiasodó falu átalakította az életmódot, így a népviseletről legtöbb vidéken már csak múlt időben beszélhetünk. Ami megmaradt és tovább él belőle, az a díszítőkedv, a szépre, az egyénire való törekvés. A XX. század technikával elkényeztetett embere időről időre a természethez és az ezt közvetlenül tolmácsoló népművészethez menekül zenében, költészetben, öltözködésben. A divat változik, és a népművészet alkalmazásának "divatját" is minden kor a maga módján értelmezte. Ezért fontos az eredetiből, a "tiszta forrásból" kiindulni, ahogy erre Bartók és Kodály is figyelmeztetnek.
A könyv néprajzilag hiteles mintákat és technikákat válogat össze az ország különböző vidékeiről, sőt határainkon túlról is: Romániából, Jugoszláviából, Szlovákiából. A népművészet nem kötődik már egy tájegységhez. A népművészeti kiállítások iránti megnövekedett érdeklődés is jelzi a népművészet iránti újraéledt figyelmet.
