Az emberiség történelme tele van érdekességekkel és ezek közé tartozik a középkori Japán szamuráj-kultúrája.
Kik voltak ezek a nagy hatalmú, a kardokkal bámulatosan jól bánó harcosok, akik bármikor készek voltak meghalni urukért, és akik élet halál felett rendelkeztek?
Japán már a Krisztus utáni III. században fejlett kultúrával rendelkezett, és erős kapcsolatokat alakított ki Kína és Korea államaival.
Kínából érkezett a Japán szigetekre a buddhizmus, illetve az írásbeliség is a VI és VIII. század közt.
Japán történelmének első fontos korszaka a Heian-korszak volt 794 és 1147 közt.
A VIII. és XII. század közti Japánban a császár hatalma fokozatosan jelképessé - szakrálissá - vált, a központi hatalom meggyengült, miközben az országban kialakult a daimjók (földesurak) szigorú hűbéri rendszere.
Létrejött a sajátos japán irodalom, költészet és művészet.
Ebben a korban írta meg Muraszaki Sikibu a Gendzsi szerelmeit, amely feltehetőleg a világ legrégebbi regénye.
Kialakult a japán társadalmi rend ezer éven át megmaradó hierarchiája, melynek tetején a szamurájok álltak.
A szamurájok kezdetben csupán fegyverforgató katonák voltak, ám a Heian-korszak közepén - ezer körül - már csak kiváltságokkal rendelkező, sőt többségében földbirtokkal, vagyonnal bíró felső rétegbe tartozó ősi családok sarjai kerülhettek közéjük.
A XII. századra minden daimjó (földesúr) szamuráj volt, és az ország lakossága négy társadalmi szintet alkotott.
A szamurájok alatt a parasztok álltak, velük nagyjából egy szinten a városi kereskedők, kézművesek (polgári elemek) legalul pedig a szolgák, és a leg alantasabb munkákat végző eták álltak.
A négy társadalmi réteg közül csak a szamurájok viselhettek fegyvert, csak ők birtokolhattak földeket, csak ők gyilkolhatták büntetlenül az alattuk lévő rétegek tagjait.
A szamurájuk egymás közt is szigorú hűbéri láncot alkottak.
A gyakori belháborúk során a daimjók egymás elleni harcaiban szamuráj seregek csaptak össze egymással.
A hadjáratokban győztesek elvették a legyőzött daimjó földjeit, szamurájait pedig vagy kivégezték, vagy felfogadták saját szolgálatukba.
A szamurájok erkölcsi kódexét (mondhatni, utólagosan) a Hagakure (jelentése: Levelek alatt) írás fektette le, az út pedig, amit jártak, a „harcos útja”, azaz a busidó.
Busi, azaz „harcos”, és dó, azaz „ösvény”.
Szamuráj nem lehetett akárkiből, nemesi családba kellett születni ahhoz, hogy valaki szamurájjá váljon.
A szamurájok kezdetben íjat, később főleg kardokat használtak.
A szamurájok gyermekei 7 éves korukban kapták meg a rövid kardot, a vakizasit, és 14 éves korukban lehetett katanájuk, azaz hosszú kardjuk.
A szamurájukat arra képezték ki, hogy ölni tudjanak, megvédjék hűbérurukat.
A szamuráj egyszerre volt harcos és művész.
A szamuráj családba született nők is szamurájnak számítottak, és rendelkeztek az összes szamurájkiváltsággal, de harcosi kötelességeik csak a családjuk (illetve hűbéruruk) megoltalmazására szorítkoztak.
Kötelességük közé tartozott, hogy hűbérurukért akár életüket is feláldozzák rituális öngyilkosság (hara-kiri vagy szeppoku) keretében.
A Heian kornak Minamoto Joritomo, az első teljhatalmú sógun felbukkanása vetett véget.
Joritomo ugyanis képes volt arra, amire előtte senki, vagyis képes volt legyőzni az összes riválisát, és uralma alá hajtani Japán összes daimjóját.
Miután legyőzte A Taira klánt. székhelyét Kamakurába helyezte (mai Tókió közelébe).
A 13. században Japánt kétszer is mongolok támadták meg, de pusztító viharok miatt nem jártak sikerrel.
Ezeket a viharokat a japánok isteni segítségnek hitték és kamikadzének („isteni szél”) nevezték el.
A Kamakura korszak 140 éven át Joritomo leszármazottainak uralkodásával telt - a császár hatalma végleg jelképes lett - ám 1333-ban hatalmukat megdöntötték, és az Asikaga sógunok korszaka következett.
A birodalom központja újra Kioto lett.
Europából először a portugálok jutottak el Japánba, mivel a közeli Kína partjain már a XVI. század elején kereskedtek.
(Macao volt legfőbb kereskedelmi támaszpontjuk.)
Az első portugálok 1543-ban léptek japán földre, és néhány évtized alatt kezükbe kapták a Kína és Japán közti kereskedelem lebonyolításának jogát.
A katolikus papok terjeszteni kezdték a kereszténységet, Xavéri Szent Ferenc Kjusu szigetén tömegeket térített meg.
Közben Japánban egymás után három nagyhatalmú vezető is megkaparintotta a teljhatalmat.
Oda Nobunaga a 16. század második felében számos daimjó területét hódította meg Európából beszerzett fegyverekkel, de mielőtt egyesíthette volna az egész országot, 1582-ben merénylet áldozata lett.
Nobunagát hű támogatója, Tojotomi Hidejosi követte, aki 1590-ben végül egyesítette Japánt.
Hidejosi halála után Tokugava Iejaszu lett az ország tényleges ura, aki ettől kezdve Edóból irányította Japánt.
Az 1600-as szekigaharai csatában legyőzte az ellenséges klánokat.
A Tokugava sógunoknak jelentős befolyása volt a császár és udvara, a hadurak, valamint a vallási vezetők felett is, de a keresztény daimjók és területeik felett fokozatosan meggyengült az uralma.
Elkezdték korlátozni a kereskedelmet, misszionáriusokat és más keresztényeket végeztek ki, megkezdődött a katolikusok üldözése, végül 1639-től a külföldiekkel való kereskedést szinte teljesen betiltották.
Az elszigeteltségnek 1854-ben szakadt vége, amikor Matthew C. Perry sorhajókapitány vezetésével amerikai hadihajók érkeztek Japánba.
A megköttetett kanagavai egyezmény értelmében az ország megnyitotta kapuit a világ előtt.
Több hasonló, Japán számára kedvezőtlen szerződés a nyugati hatalmakkal gazdasági és politikai válságot eredményezett.
1867-ben a sógun a császár javára lemondott hatalmáról, ám ezt nem mindenki fogadta el.
Kitört a polgárháború, amely végül végérvényesen megbuktatta a sógunátust.
Meidzsi császár reformjaival egy központosított államot hozott létre és visszaállította az uralkodói ház hatalmát és tekintélyét.
Japán átvette a nyugat politikai, igazságszolgáltatási és katonai rendszerét.
Az utolsó sógun, Tokugava Keiki, 1868. január 3-án mondott le sóguni posztjáról.
Ám a szamurájok nem törődtek bele kiváltságaik elvesztésébe, és 1868-1869 között fellázadtak Japán miniszterelnöke - az új államrend - ellen.
Az 1876-os Haitorei szerződés megtiltotta a nyílttéri kard- és fegyverviselést.
(Leszámítva persze a rendőri erők fegyvereit.)
A rendelkezés mélyen megalázta a még fegyvert viselő szamurájokat, akik Saigo Takamori - japán daimjó - köré gyűltek.
Saigo Takamori (korábbi császári hadvezér) a megmaradt szamurájok élére állva 1877 januárjában lázadást kezdett, mely végül a szamuráj rend legutolsó felkelése lett!
A lázadók majd kilenc hónapig tartottak ki.
Végül tartalékaik végén, vesztésre állva Saigo megsebesült, és seppukut követett el.
(A történetről 2003-ban Edward Zwick rendezésében és Tom Cruise főszereplésével amerikai filmet készítettek.)
A témához tartozó szórakoztató irodalmak sorából ki kell emelni James Clavell 1980-as regényét, melynek címe: "A sógun".
A könyv rendkívül érzékletesen és történethűen mutatja be a kor újkori Japán társadalmát és a szamurájok életmódját, miközben egy fiktív, de szórakoztató és izgalmas történetet mesél el, a regény műfaj adta szabadságot kihasználva.
Conrad Totman: Japán története.
Az emberek történelme telis-tele van érdekességekkel és ezek közé tartozik a középkori Japán szamuráj-kultúra is.
Valójában nem sokat tudunk róla, csupán néhány film és könyv kalauzol el bennünket ebbe a távoli, rejtélyes világba.
A távoli Japán történetének különös, - európai szemmel nézve - rejtélyes korszakát jelentette a szamurájok kora!
Kik voltak ezek a nagyhatalmú, a kardokkal bámulatosan jól bánó harcosok, akik bármikor készek voltak meghalni urukért, és akik élet halál felett rendelkeztek?
Japán már a Krisztus utáni III. században fejlett kultúrával rendelkezett, és erős kapcsolatokat alakított ki Kína és Korea államaival.
Kínából érkezett a Japán szigetekre a buddhizmus, illetve az írásbeliség is a VI és VIII. század közt.
Japán történelmének első fontos korszaka a Heian-korszak volt 794 és 1147 közt.
A VIII. és XII. század közti Japánban a császár hatalma fokozatosan jelképessé válttá - szakrálissá - vált, a központi hatalom meggyengült, miközben az országban kialakult a daimjók (földesurak) szigorú hűbéri rendszere.
Létrejött a japán társadalmi rend ezer éven át megmaradó hierarchiája, melynek tetején a szamurájok álltak.
A szamurájok kezdetben csupán fegyverforgató katonák voltak, ám a Heian-korszak közepén - ezer körül - már csak kiváltságokkal rendelkező, sőt többségében földbirtokkal, vagyonnal bíró felső rétegbe tartozó ősi családok sarjai kerülhettek közéjük.
A XII. századra minden daimjó (földesúr) szamuráj volt egyben, és az ország lakossága négy társadalmi szintet alkotott.
A szamurájok alatt a parasztok álltak, velük nagyjából egy szinten a városi kereskedők, kézművesek (polgári elemek) legalul pedig a szolgák, és a leg alantasabb munkákat végző eták álltak.
A négy társadalmi réteg közül csak a szamurájok viselhettek fegyvert, csak ők birtokolhattak földeket, csak ők gyilkolhatták büntetlenül az alattuk lévő rétegek tagjait.
A szamurájuk egymás közt is szigorú hűbéri láncot alkottak.
A gyakori belháborúk során a daimjók egymás elleni harcaiban szamuráj seregek csaptak össze egymással.
A hadjáratokban győztesek elvették a legyőzött daimjó földjeit, szamurájait pedig vagy kivégezték, vagy felfogadták saját szolgálatukba.
A szamurájok erkölcsi kódexét (mondhatni, utólagosan) a Hagakure (jelentése: Levelek alatt) írás fektette le, az út pedig, amit jártak, a „harcos útja”, azaz a busidó.
Busi, azaz „harcos”, és dó, azaz „ösvény”.
Szamuráj nem lehetett akárkiből, nemesi családba kellett születni ahhoz, hogy valaki szamurájjá váljon.
A szamurájok kezdetben íjat, később főleg kardokat használtak.
A szamurájok gyermekei 7 éves korukban kapták meg a rövid kardot, a vakizasit, és 14 éves korukban lehetett katanájuk, azaz hosszú kardjuk.
A szamurájukat arra képezték ki, hogy ölni tudjanak, megvédjék hűbérurukat.
A szamuráj egyszerre volt harcos és művész.
A szamuráj családba született nők is szamurájnak számítottak, és rendelkeztek az összes szamurájkiváltsággal, de harcosi kötelességeik csak a családjuk (illetve hűbéruruk) megoltalmazására szorítkoztak.
Kötelességük közé tartozott, hogy hűbérurukért akár életüket is feláldozzák rituális öngyilkosság (hara-kiri vagy szeppoku) keretében.
A szamurájok életmódját nehéz a mai ésszel felfogni (és megemészteni), ugyanis egész életük kizárólag a harc, a háború, a hősies halál és a mindenek felett álló hűség körül forgott.
A szamuráj nem foglalkozott anyagiakkal, pénzzel és más effélékkel, mert ezeket a dolgokat alantas "körülményeknek" tekintette csupán, és feleségére bízta.
A nők meglepően nagy szabadságot élveztek a középkori Japánban.
Ha megfelelő volt származásuk még szamuráj is lehetett belőlük és engedélyezett volt számukra a válás is.
A helyesen kivitelezett szeppuku két vágásból áll.
A szamuráj az ágyékába döfi a pengét, és felrántva ejt egy vágást hasfalán.
Ezt követően hasfalának bal oldalába döfi a kardot és jobb oldalra vágja fel.
A második vágás az első fájdalmaiból adódóan jelentős koncentrációt kíván.
Egy szépen kivitelezett második vágás különlegesség, ezért nagy tiszteletnek örvend, mert nem minden szamuráj képes rá.
Ha az elkövető megejtette mindkét vágást a segédje levágja a fejét a hosszúkard segítségével úgy, hogy nyakának elülső felét ne vágja át, így a fej nem esik le.
Ezért számít megtisztetésnek a segédi szerep, hiszen a vágás minőségén múlik a szenvedés végetérésének gyorsasága.
A lefejezés lényege, hogy elkerüljék, hogy a harakirit elkövető a halál előtti fájdalom miatt megszégyenüljön.
A szamuráj legfőbb feladata hűbérurának - többnyire egy másik, nagy hatalmú daimjónak - a szolgálata.
Rendszerint testőre és katonája is volt urának és bármikor képes volt érte feláldozni életét is.
Ugyanakkor a fürdőkultúra és a masszázs az egész korabeli világot tekintve itt volt a legmagasabb szintű és legtöbb élvezetet nyújtó.
A Heian kornak Meidzsi császár reformjaival a központosított állam megteremtése vette kezdetét, amely visszaállította az uralkodói ház hatalmát és tekintélyét.
Az 1876-os Haitorei-szerződés megtiltotta a nyilvános kardviselést, és a korlátozások nyomán Saigo Takamori köré tömörültek a maradó szamurájok.