Eger (latinul: Agria, németül: Erlau, szlovákul: Jáger, törökül: Eğri) egy megyei jogú város Észak-Magyarországon, az Eger-patak völgyében, a Bükk-vidék délnyugati szélén. Heves vármegye és az Egri járás székhelye, Észak-Magyarország második legnépesebb települése.
A város nevének eredete ismeretlen; többek szerint az „éger(fa)” elnevezésből származik (a környező területeken még ma is valóban sok égeres található). Ezen elmélet kritikusai szerint az Eger kifejezés szerepel települések neveiben is közvetlenül (például Zalaegerszeg) vagy formában (mint Grád, Győr). A környék már a kőkorszak óta lakott terület.
A korai középkorban avar és szláv törzsek is éltek itt. A területet a 10. század elején már a honfoglaló magyarság első nemzedéke megszállta, ez az időpont a város határában, Almagyaron és Répástetőn kiásott fegyveres férfisírokban talált arab pénzek alapján keltezhető.
Szent István az 1009 előtt szervezett tíz püspökség egyikének székhelyévé tette. Az első, mára elpusztult székesegyház a Várhegyen állt, körülötte alakult ki a város történelmi magja. A 11. századból egy kör alakú templom és egy kisebb palota maradványait is feltárták. A Bükk-vidéken épített püspöki székhely gyorsan jelentős központtá fejlődött, majd 1241-ben, II. Kilit püspöksége alatt, a tatárok feldúlták és felégették a várost. A tatárjárás tapasztalataiból okulva IV. Béla 1248-ban kővár építésére adott engedélyt Lambert püspöknek.
A 14 és a 15. században a korábban a város széléig terjeszkedő erdőket nagyrészt kiirtották, hogy szőlőt telepítsenek a helyére. Kialakultak a várba és az északi bányavárosok felé vezető útvonalak, a belváros - az Eger-patak régi medréhez igazodó, zegzugos utcái. Több közeli település (Almagyar, Czigléd stb.) összeépült Egerrel.
Magyarország három részre szakadása idején Eger fontos végvár lett. Dobó István várkapitány parancsnoksága alatt a vár (a nőket és gyerekeket is beleszámítva) kevesebb mint 2100 védője 1552-ben visszaverte egy nagy török sereg támadását. Az ostrom történetét a mai olvasók leginkább Gárdonyi Egri csillagok című, népszerű regényéből ismerhetik. Az ostrom alatt teljesen leromlott várat, kiváló olasz hadmérnökök tervei alapján 1553 és 1596 között teljesen átépítették.
1596-ban a török újra megostromolta Eger várát, amit a körülbelül hétezer fős védősereg mintegy három hetes ellenállás után feladott - elsősorban azért, mert a seregével a közelben táborozó III. Miksa osztrák főherceg nem volt hajlandó a védők segítségére vonulni. A város 91 éven át, 1687-ig volt az Oszmán Birodalom része, mint egy több szandzsákot magába foglaló vilajet székhelye. Ennek leglátványosabb emléke az egykori birodalom legészakibb ma is álló minaretje.
A keresztény csapatok 1687. december 17-én foglalták vissza a várost, miután sikerült kiéheztetniük a vár védőit. Az ostrom alatt a város teljesen leromlott, a falakkal körülvett területen mindössze 413 ház maradt lakható, és ezekben is főként török családok laktak. Mintegy 600 török visszatért Egerbe, megkeresztelkedett, és ezek lettek az elpusztított város első lakói.
A felszabadított várost a Habsburgok kincstári birtoknak tekintették, és I. Lipót 1688-ban szabad királyi várossá nyilvánította (azaz mentesítette az egyházi és földesúri terhek alól). Ez az állapot azonban csak 1695-ig tartott, ugyanis ekkor a visszatelepedő Fenessy György püspök kérésére az uralkodó újra püspöki várossá nyilvánította, és a mecseteket keresztény templomokká alakították.
A Rákóczi-szabadságharc alatt 1703-tól 1711-ig Eger volt a felszabadult országrész központja. Itt volt a fejedelem főhadiszállása, amit rendszeresen fel is keresett. 1705-ben Egerben keltezték (bár nyomda híján máshol nyomtatták) az első magyar hírlapot, a Mercurius Veridicust (Igazmondó Merkúriusz). 1709-ben Egerben találkozott a fejedelem Ukraincewvel, I. Péter cár követével.
A 18. század a virágzás, a fellendülés időszaka volt. A ma is látható barokk városképet Eger püspökei alakították ki, főképpen Barkóczy Ferenc és Eszterházy Károly. Az építkezések számos iparost, kézművest, kereskedőt, művészt vonzottak a városba, többek között itt települt le: Kracker János Lukács, Franz Anton Maulbertsch, Franz Sigrist, Josef Gerl, Fellner Jakab és Fazola Henrik is. A lakosság ugrásszerűen megnőtt, 1688-ban 1200 fő, majd 1787-ben több mint 17 000 fő, ezzel Eger volt az ország hatodik legnépesebb városa.
Barkóczy Ferenc, majd nyomdokain Eszterházy Károly püspök a Nagyszombati és a Bécsi Egyetem mintájára Egerben is megpróbált universitast, azaz egyetemet kiépíteni. Ennek bázisául a meglévő oktatási intézményeket szánták, a papnevelő intézetet, a jogi iskolát (amit 1740-ben alapított Foglár György kanonok), és a bölcseleti iskolát (amit 1754-ben pedig Barkóczy püspök hozott létre), valamint Magyarország első orvosi akadémiája, ami 1769. november 5-én nyílt meg. Az egyetemet Eszterházy Károly az erre a célra épített Líceumban kívánta elhelyezni, de Mária Terézia királynő nem engedélyezte az intézmény megalapítását. 1769-ben Egerben Markhot Ferenc irányításával nyílt meg az ország első orvosi iskolája.
A 19. század katasztrófákkal indult. Az uralkodó 1804-ben érseki székhellyé emelte, de egyúttal kivette a főegyházmegyéből a kassai és a Szatmári egyházmegyét. A városi polgárság szabadulni szeretett volna az egyházi fennhatóság alól, és kérvényt nyújtott be a parlamentnek, hogy nyilvánítsák Egert szabad királyi várossá, de nem jártak sikerrel. 1827-ben a belváros nagy része újra leégett, négy évvel később pedig több mint 200 embert vitt el a kolerajárvány.
A reformkorban Pyrker János László érsek képtárat hozott létre, és azt 1844-ben a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, mivel Eger nem adott számára megfelelő helyet. Lényegében Pyrker ajándéka lett az 1900-ban megnyitott Szépművészeti Múzeum anyagának alapja. Pyrker hozta létre Egerben, 1828-ban az első magyar nyelvű tanítóképzőt, és ő építtette Hild József tervei alapján a neoklasszikus stílusú bazilikát, Magyarország második legnagyobb templomát. 1837-ben Joó János rajztanár Héti Lapok címen elindította az ország első műszaki folyóiratát.
1854-ben az érsek 50 000 forintért lemondott földesúri jogáról (a kilenced és a taksa szedéséről), és ezzel Eger felszabadult az egyház gazdasági hatalma alól. A polgári fejlődés azonban nem gyorsult meg, mivel Eger kimaradt a Miskolcot Budapesttel összekötő vasúti fővonalból, a csomópont Füzesabony lett.
1878-ban árvíz sújtotta a várost: Tíz ember meghalt, 35 ház összedőlt, 136 épület súlyosan megrongálódott, háziállatok százai fulladtak a vízbe. Az elöntés legnagyobb magassága 463 centiméter volt.
A századforduló után Egerben az iskolaváros jelleg dominált, iskolái és más kulturális intézményei miatt a „magyar Athénnak” is nevezték. 1904-ben nyílt meg Eger első kőszínháza, megkezdték a csatornázást és az egyéb közművek építését is.
Az első világháború után lassan indult újra a gazdasági élet. 1925-től újra nagy építkezések kezdődtek. Az Egri csillagok népszerűsége ösztönzőleg hatott a vár régészeti ásatásainak megkezdésére is.
A második világháború alatt, 1944 őszén a visszavonuló német csapatok gyárakat, üzemeket szereltek le, elhajtották az állatokat, megrongálták a vasútállomást, felrobbantották az Eger-patak valamennyi hídját. A szovjet csapatok november 30-án vonultak be a városba. December 12-én német repülők bombázták és gépfegyverrel lőtték a város belterületét, 20 ház összedőlt, 33 ember meghalt, 87 megsebesült.
A második világháború után sok épületet emeltek szerte a városban. 1961-ben a városhoz csatolják Felnémetet. A 70-es évektől egymás után nőttek ki a földből a mai Felsőváros, a Maklári és Hatvani Hóstya, valamint Lajosváros panelházai. A Belvárosban felépítették az odáig egységesen barokk arculattól idegen Dobó téri áruházat és új külsőt kapott a Gárdonyi Színház is (ezt azóta ismét átépítették). 1968-ban a barokk belvárost védetté nyilvánították, és ezzel több más várostól eltérően megkímélték a további, oda nem illő épületek beépítésétől.
1978-ban a települést a helyi műemlékek védelméért Hild János-díjjal tüntették ki. A városvédő tevékenység elismeréseként Egerbe került az ICOMOS (Történelmi Városok és Falvak Nemzetközi Bizottsága) magyarországi székhelye.
Az 1990-es évektől elsősorban a külvárosokban építkeznek. Új lakóparkok jöttek létre, a Felnémet-Pásztorvölgyi és a Napsugár utcai. A Bitskey Aladár uszodát Makovecz Imre tervezte. Felnémet és Eger között bevásárlónegyed épült számos nagy áruházzal. Elkészült a déli elkerülő út, és ezzel párhuzamosan sokat fejlődött az Egri Ipari Park is.
Eger egykoron katonaváros volt. A Dobó István Laktanya 2007-es bezárásáig sok alakulatnak adott helyet. Az első alakulat 1853-ban került Egerbe. A Császári-és királyi 60. Gyalogezred, ami 1918-ig állomásozott itt. Az első világháborút követően a Magyar Királyi Honvédség 14. A háborút követően a Magyar Néphadsereg 6. Gépkocsizó, majd Gépesített Lövészezrede mondhatta magának a laktanyát. 1963-ban költözött Hatvan-Nagygombosról Egerbe a 24. Felderítő Zászlóalj, ami a gyöngyösi Gépkocsizó Lövészhadosztály felderítő alakulata volt. A 6. Gépesített Lövészezredet először harckocsiezreddé alakították át, majd összevonták a verpeléti 35. 2007-ben a MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj Debrecenbe került áthelyezésre, ahol a MH 5. Bocskai István Lövészdandár felderítő alegysége lett. Az átdiszlokáció során az alakulat közel 50%-a nem vállalta a költözést.
Eger lakónépessége 2022. október 1-jén 49 182 fő volt, ami Heves vármegye össznépességének 17,2%-át tette ki. A 2011-es népszámlálás óta 7387 fővel csökkent a város lakosság száma. Ebben az évben az egy km²-re jutó lakók száma, átlagosan 533 ember volt.
Eger népesség korösszetétele igen kedvezőtlen. 2022-ben a város lakónépességének a 12%-a 14 évnél fiatalabb, míg a 65 éven felülieké 25% volt. 2022-ben a férfiaknál 71,1, a nőknél 78,1 év volt a születéskor várható átlagos élettartam.
A legmagasabb befejezett iskolai végzettség szerint az érettségi végzettséggel rendelkezők élnek a legtöbben a városban 16 736 fő, utánuk a következő nagy csoport a diplomával rendelkezők 13 720 fővel. 2022-ben a 6 évnél idősebb népesség 86%-nál volt internet elérési lehetősége.
A népszámlálás adatai alapján a város lakónépességének 7,2%-a, mintegy 3540 személy vallotta magát valamely kisebbséghez tartozónak.
A 19. század utolsó harmadától Eger lakosságszáma egyenletesen növekedett, egészen 1941-ig. A második világháború után a népesség visszaesett. 1949-től a közlekedési infrastruktúra kiépülésének, az ipar fejlődésének, és hogy sok épületet emeltek szerte a városban, rohamtempóban nőtt a város népessége, egészen 1980-ig. A legtöbben 1990-ben éltek Egerben 61 573 fő.
A 2022-es népszámlálási adatok szerint a magukat vallási közösséghez tartozónak valló egriek túlnyomó többsége római katolikusnak tartja magát.
Széchenyi István kezdeményezésére jött létre az első pesti liget, amely 1847-es megnyitását követően gyorsan fejlődött. A főváros lakossága hamar birtokba vette a sétányt, a következő év nyarán már nagyon sokan látogatták, így néha panaszkodtak, hogy „a padhiánynak iszonyú bősége mellett le sem ülhetni.” Ekkor a hűs árnyékot adó fák, a hírhedt pesti portól mentes levegő mellett egy nyolcszögletű kávékioszk (vagy „fagylalda”, „Limonadenhütte”) fokozta a park vonzerejét, és kínált például süteményeket, tejet, frissítő italokat, sőt hideg sülteket is. Tartottak benne jótékonysági célú rendezvényt is, amelyen zenekar szórakoztatta a látogatókat.
A forradalom évében még túlnyomórészt német a pesti polgárság, de egy lap örömmel állapította meg, hogy magyar nyelven is társalognak egy „szép magyar neveket hordó” hölgykoszorú tagjai. A mozgalmas időkben a nagy forgalmat kihasználva egy hivatal nélküli ügyvéd itt tartott gyújtó hangú beszédet a kormány ellen. A koncertek alkalmával általában belépődíjat szedtek, s az árakat drágábbra szabták, mint a környékbeli kávéházakban. E miatt sokan a kerítésen kívülről hallgatták a zenét.
A Duna-part puszta és szemetes volt, a tágas Újteret (a mai Erzsébet-tér) Szaharához hasonlították. A többi „közmulató” hely, a városon kívül található Városliget és Orczy-kert, valamint a Margit-sziget nehezen volt megközelíthető. Később az Újtéren és a Nemzeti Múzeum melletti kertben létesültek „lelket és szemet üdítő bájos parkok”, amelyek némiképp tehermentesítették a Széchenyi-ligetet.
1858-tól hetente kétszer zártkörű sétány-estélyeket tartottak, ahol a belépőt megváltó körülbelül nyolcszáz főnyi „díszes” közönséget a liget két sarkában felváltva katonazenekar és cigánybanda szórakoztatta, táncmester segítette a fiatalok szórakozását, miközben 434 „bővilágú” olajlámpa biztosította a világítást. A különleges eseményen a padokon kívül székek is szolgálták a résztvevők kényelmét, miközben csinosították a ligetet: frissítették a pázsitot, egyengették és felöntözték az utakat, bekerítették a gyepágyakat, lugasokat alakítottak ki, a fákon tükrök függtek.
Az exkluzív összetétel fölött őrködő rendezőség az „oda nem illő személyeket” nem engedte be, így az este 9 órától tartott nyári táncvigalmakon csupán „a legválasztékosabb társaság” tagjai vehettek részt: az arisztokrácia, a főtisztek, a polgárság egyaránt szép számban képviseltette magát. A nagy érdeklődés miatt az estély idején több alkalommal kiürült a színház nézőtere, az egyik lap szerint a színház igazgatósága a sétány részvényeseitől méltán igényelhetne kárpótlást.
A város főkertészét bízták meg a liget megújításával, és 1864 áprilisára egy budai vendéglős felépíttette az új kioszkot. A „közhelyekben amúgy is nagyon szegény” fővárosban az új épület 110 m2-es társalgó- és táncterme sokféle programnak nyújthatott otthont. Nyilvános WC-t („árnyékszék” vagy „vizelde”) is létesítettek.
Tartott itt közgyűlést a német Eintracht-egylet, és dal- vagy táncestélyeket a Pesti Unió dalegylet („dalárda”). Az 1845-ben alakult Sétatér Egyesület működtette, amely a kioszk bérletéből, a zeneestélyek jövedelméből, valamint a tagok adományaiból származó vagyonát a liget fenntartására és szépítésére fordította. Miután a pavilon újjáépítését követően még inkább megnövekedett a forgalom, a sétány jövedelmezővé vált, és 1870-ben Pest városa átvette azt.
Ha számba vesszük a ligetben tartott rendezvényeket, a korabeli fővárosi civil szervezetek sokaságáról hallunk, és némi képet alkothatunk az akkori társaséletről. Itt került sor a budapesti urasági szolgasegélyző egylet, a Mercur kereskedői társas kör, a budapesti festő-segédek betegsegélyzőegylete, vagy a fodrász-ipartársulat mulatságaira. Tartottak cukrászbált, ünnepséget az aranyművesek, ékszerészek betegsegélyző pénztára javára, zeneestélyeket, a Humor társasegylet összejövetelén hering-lakomára is sor került.
Nem csupán szórakozni jártak azonban ide a pestiek, a liget politikai gyűléseknek is otthont adott. 1865 őszén mintegy 400 lipótvárosi választó Kemény Zsigmondot jelölte követté, később Falk Miksa támogatói gyűléseztek. A középiskolai tanáregylet, a kereskedők és iparosok társalgási köre, a budapesti pincér-egyesület, vagy a mechanikusok és rokonszakmák munkásainak egylete, illetve a hírlapszedők körének közgyűlésére is itt került sor.
Különösen vasárnapokon és ünnepnapokon (mint amilyen a király születésnapja) kerekedtek fel sokan a sétányba, ahol időnként díszes kivilágításra került sor. A sétatér, mint zöld szalon a társasélet fontos színtere volt, nem sikerült egyoldalú kisajátítása, hiába próbálták meg az előkelő rétegek kiszorítani a számukra elfogadhatatlan társaságnak számító „alsóbb néposztályokat.” Az „egyenjogúság elvénél fogva” sok dajka, szolgáló, katona, cseléd és gyerek járt ide. Míg korábban a parkokban való sétálás a saját magánkertjeiket használó kiváltságosok kedvtelésének számított, a városi közterek által nyújtott lehetőségeket bárki élvezhette.
Az akkoriban még szokatlanul „demokratikus” helyszín előnyeivel mindenkit vonzott, így kénytelenek voltak elviselni egymást a máskülönben elkülönülő, távolságot tartó társadalmi csoportok. A kioszk bérlője több alkalommal panaszkodott, és a városi tanácshoz fordult, amiért a sok munkanélküli nőcseléd és a katonák jelenléte veszélyezteti a főváros tulajdonát képező épületnek a „válogatott közönség” részéről való használatát.
Mindez időnként nyílt ellentétekhez vezetett, a parkokat egyenesen veszélyes gyülekező helyeknek tartották, méltatlankodtak a túlságosan zajosnak és közönségesnek vélt sétálók miatt, felvetették, hogy a „művelt” osztály érdekében korlátozni kellene számukat, üdvözölték, amikor a városi hatóság „megtisztíttatta” a „nem odavaló elemektől” a Múzeumkertet.
Ebben az időben tiltotta ki a városi tanács a foglalkozás nélküli cselédeket, valamint a kisgyerekeket és dajkáikat a közeli Erzsébet-sétányról, ahol négy rendőr vigyázott a határozat betartására - helyette a Széchenyi-ligetet használhatták. Ezt azonban megnehezítette, hogy az utóbbit ekkoriban hetente több alkalommal csak belépődíj mellett lehetett látogatni.
Időnként a sétány elhagyatottá vált, „hová bátran mehetnek a kétségbeesettek, ott nem igen háborgatja őket senki”, sikertelen és sikeres öngyilkossági kísérletekre is sor került benne. Továbbra is számos rendezvényre került sor, fellépett egy „világhírű” vágújhelyi számolóművész, díszlakomát tartottak a városba érkezett cseh küldöttség számára.
1879 farsangján a Harmonia-kör reggel 6-ig tartó zártkörű „táncvigalmán” a csárdást „hévvel, a (francia eredetű) füzértáncot változatosan” táncolták. A „báléj” szünetében („szünóra”) a sorsjátékon olcsó jegyekkel szobrocskát, albumot, „szalon-akváriumot” és egyéb csecsebecséket lehetett nyerni.
Közvetlenül a sétány mellett bérkocsi állomást alakítottak ki, ami zavart egy ott lakó idős bárót - ám a belügyminiszter elutasította folyamodványát annak máshová helyezése érdekében.
Kérvényezték a ligetben való épületnek óvoda („gyermekkert”) és óvónőképző céljára való átengedését, ám azt a tanács nem engedélyezte. Játszótér („gyermekpark”) létesítésének ötlete is felmerült a sétány egy részén. Egy évvel később a közelben óvodát („kisdedóvót”) működtető nőegylet kérte, nyissanak számukra bejáró kaput, mert a gyerekek számára „egészségi szempontból kívánatos volna” minél több időt tölteni a zöldben, az óvónők („gyermekkertésznők”) számára viszont körülményes és hosszú a kerülő.
EGER felfedezése 🇭🇺 - egy REJTETT GYÖNGYSZEM MAGYARORSZÁGON?
Az 1890-es évek elejére napirendre került a rossz emlékű, hatalmas „magyar Bastille”, az egykori katonai épület, a szabadságharc annyi mártírja börtönének vagy vesztőhelyének lebontása, helyére parkot terveztek a szabadságharc emlékművével, s a környék több utcáját is vértanúkról nevezték el. Ekkor a közvetlenül az épület mellett álló Széchenyi-sétány sorsáról is több elképzelés született, felmerült beépítésének a lehetősége (például az új színház került volna oda), mások viszont a zöldövezetek hiányára hívták fel a figyelmet: „Egészségi, széptani és humanitárius okok sürgetik, hogy szakítsunk a mindent beépítés, mindent bevakolás eddigi rendszerével s adjunk Budapest véredényeinek tüdőszárnyakat, melyek elpetyhüdő vérét oxidálják.
Az első pesti sétány mintává vált az 1850-es évek második felétől, vidéken is a városok díszéül szolgált, mert „kényelem- és egészségi szempontból is jótékony hatású”. Miközben gyönyörű Széchenyi-ligeteket, Széchenyi-kerteket alakítottak ki Kassától Tordáig, Békéscsabától Nagybányáig, Pápától Szentesig, Herkulesfürdőtől Bártfáig, Nagykőröstől Ungvárig, az első fővárosi sétány megszűnt. 1897 októberétől lebontották az Új épületet, a helyén létrejött a Szabadság-tér parkjába beolvadt az egykori sétány.
Eger jelentős oktatási és kulturális központ, itt található Magyarország egyik legnagyobb bazilikája, az egri főszékesegyház, számos más híres műemlékkel és múzeummal is rendelkezik, melyek közül kiemelkedő az egri vár. A dinamikusan fejlődő magyar városok közé tartozik. Az elmúlt évtizedekben utak épültek, és velük párhuzamosan az ipari park jelentősége is nőtt, számos bevásárlóközpont létesült.