Annk az évnek a májusában élsz te mostan, s vagy János király az urad, vagy a török, vagy I. Ferdinánd. Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egy völgyében rejtőzködik. Valami harminc vályogház meg egy nagy kőház mindössze. Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon. Az úri házon is. De máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sűrű fák lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál oda. Hogy is találna? Az út meredek, szekérnyom nincs. Torony sincs.
A Gergő gyerek apja valamikor kovács volt Pécsett, de már meghalt. Az asszony Keresztesfalvára húzódott az apjával, egy ősz, öreg paraszttal, aki harcolt még a Dózsa György lázadásában. Az öreg néha átment az erdőn Pécsre, hogy kolduljon. Abból éltek télen is, amit az öreg koldult. Így indult ki Gergő a lóval az erdőbe.
Gergő nem merte azt mondani a kisasszonynak, hogy maradjon odahaza. Leszállt a lóról, és vezette Évát, amerre az kívánt menni. Éva arra kívánt menni, amerre a pillangók. A pillangók befelé röpültek az erdőnek, hát ők is arra futottak. Végre, hogy a patakot meglátták, Gergő fűre bocsátotta a lovat.
A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Az erdőben jártak, patakra találtak. A nap tüzesen sütött. Először csak a lábukat mártogatták bele, azután beleereszkedtek térdig. Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Fürödhetnek: nem látja ott őket senki. A pécsi út jó messze van oda, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is nemulass! Még így csupaszon is látszik rajta, hogy úrileány: kövér, mint a galamb, és fehér, mint a tej. A Gergőnek nevezett, soványka, barna fiú háttal fordul. A leányka belekapaszkodik a nyakába.
Néhány perc múlva egy vén, szürke lovon tér vissza. A ló fején hitvány madzag kötőfék. A gyerek szótlanul csapkodja a lovat egy somfagallyal. Az arca sápadt.
- Bújjunk el! - mondja dideregve. - Bújjunk el!
A lovat egy-két rántással fához köti. Felkapkodja a földről a ruháját. S fut a két meztelen kisgyerek egy galagonyabokornak.
Abban az időben nem volt ritkaság a török az utakon. S te, kedves olvasóm, aki azt gondolod, hogy az a két gyerek most, ezen a nyáron fürdött a patakban, bizony csalódol. Hol van már az a két gyerek, hol? És hol vannak mindazok az emberek, akik ebben a könyvben eléd jönnek, mozognak, cselekszenek és beszélnek? Hát csak tedd félre az idei kalendáriumot, tisztelt olvasóm, és vedd elő gondolatban az 1533-it.
Lapulnak. És a félelmük nem árnyéktól való.
A török ide-oda forgatja a fejét. Ránéz a szürkére. Most már látni, hogy a török csontos arcú, barna ember. A vállán diószínbarna köpönyeg. A fején tornyos, fehér süveg. A fél szeme be van kötve fehér kendővel. A másik szeme immáron a fa mellé kötött szürkét vizsgálja. Nem tetszik neki, az látszik az arca fintorgásán. Jobban tetszene neki a gyerek, akit a lovon látott. A gyerek jobban kél, mint a ló. A konstantinápolyi rabvásáron háromszor annyit is adnak érte.
- Hol vagy, fiúcska? Gyere elő, kis pajtás! Fügét adok! - Gyere elő, te! Ne félj, nem bántalak! Nem jössz?
A két gyerek némán és sápadtan hallgatta eddig a törököt. A fügekínálás nem oldotta fel őket a rémület dermedtségéből. Sokkal többször hallották otthon a vigyen el a török szidást meg a hajmeresztő török meséket, hogysem akármiféle édesgetésre előbátorodtak volna. Hanem mikor azt mondta a török, hogy elviszi a szürkét, a Gergő gyerek megmozdult. A szürkét viszik!
A kis Éva mindezekre a gondolatokra nem felelt. Holtszínnel kucorgott mellette. Azonban a szürke ment. Gergő hallotta a lépéseit. Nagy, lomha lépései vannak a szürkének. A száraz haraszt egyenletesen csörög a lába alatt. - A szürke... Megy a szürke, megy. Jaj de csúnya ember! A gyerek most már csak a szürkét látja. Ebben a pillanatban ő is fogva van.
- Csitt! - Vicuska! A török arra fordítja a fejét, amerre a fiú. Gergő le akar ereszkedni a lóról. Gergő hátán nagyot csattan a török tenyere. A szegény kis Vica menekülne mostan, de aprók a lábak, és magas a fű. Elbukik.
- Csitt! - szól a török, rácsapva a gömbölyűjére -, csitt, mert mindjárt megeszlek, ha el nem hallgatsz! A kislány elhallgat. - Apuska! A Gergő gyerek is bőg. A két gyerek elhallgat. A leányka szinte ájult rémületében.
Kiérnek az erdőből. A Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindzsik, gyalog aszabok, tarka öltözetű szabadkatonák. Az a csoport, amelyik előttük megy, valami tíz megrakott kocsit és szekeret kísér. A szekereken fehér ágynemű, szekrények, ágyfák, hordók, vadbőrök, gabonás zsákok rendetlen összevisszaságban. A mi janicsárunknak három szekere és hét rabja van. Öten vannak még kék nadrágos, piros csizmás, fehér süveges janicsárok, három pedig prémes sapkájú, nagy dárdájú aszab. Mit locsognak törökül, azt Gergő nem érti. Róluk beszélnek meg a lóról, az látszik rajtuk. Mikor őrá néznek meg Vicuskára, nevetnek.
A török feldobja a két gyereket a kocsira, az ágynemű tetejére. Egy pufók hajadon ül ott, megláncolt lábú rableány, arra bízza őket. Azután egy szennyes zsákot old meg az egyik sapkás török, és mindenféle ruhát húzkod ki belőle. De az mind gyermekruha. Van közte kis szoknya, kis szűr, pitykés mellény, sapka, kalap, kis csizmák.
A leány körülbelül tizenhét éves. Parasztleány. - Ne sírjatok, kedves.
A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehér szakállú és nagy hajú zarándokot. Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba vágtató öt magyar vitézre fordul. Egy piros köpenyeges, szőke dalia lovagol elöl. Darutoll a süvegén. Előtte a nyergen keresztbe fektetett puska. Könnyű, meggyszín zekéje alól páncéling csillog. Mögötte négy másik vitéz.
A Cecey kapuja előtt egy dárdás parasztember ült. Kövön ült, és szunyókált. A robogásra fölhorkant az álmából. Cecey ott gubbaszkodott a szérű árnyékán, mint valami vén sas. Néhány jobbágya nyírt ott birkát. A kezükben olló, az oldalukon kard. Cecey meglátta a vitézeket. Fölkelt, és eléjük baktatott. Furcsa járása volt az öregúrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik nem hajlott bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő.
A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik közvitéznek dobta. Hosszú, csontos legény, de csupa erő minden mozdulata.
- Eszerint Ferdinánd híve vagy. S kezet nyújtott neki. - Most éppen senkié. - Hála Istennek. No, gyere be a hűvösre, öcsém, ide a tornác alá.
- Lerontottátok! A kis, kövér úriasszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazított az árnyékra egy cseléddel.
- Mielőtt leülnénk, bátyám - mondotta Dobó -, meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré.
- Nem láttam a gézengúz haramiáját.
- Megengedi, bátyám, hogy estig itt pihenjek? - De el sem eresztelek egynéhány napig!
- Köszönöm. Nincs most farsang. Este továbbmegyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni.
- Te a baráttól jössz! - Attól - felelte bámulva a zarándok. - Nem boszorkányságból, elhiheted.
- Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt.
- Istentelen melegség van erre - dünnyögött jókedvűen. - A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak.
És feltörte a pecsétet. - Az - szólt a levélbe belehunyorítva -, a barát írása. Tiszta, mint a nyomtatás, de igen apró.
- Bizonyosan jót írt pedig - mondotta. - Mert nem noszított, hogy siessek. Mikor nagy pöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell.
Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alul, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet.
A zarándok sajtot evett. Egy bikafejű, vállas és erős, vén pap fordult be a kapun.
- Pápista vagy, vagy újhitű?
Bementek a szobába. Különös, tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében.
- és kedves Juliska! Istentől jó egészséget és zavartalan életet kívánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti, fut, ki a Felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben vagytok, szerelmesim, és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek magatokat.
- Csöndesen, kedvesem - csillapította az asszony. - Hagyd abba, hagyd abba, Bálint!
- Belém, belém - kiáltotta az asztalra csapva Cecey -, sem ezen, sem a másvilágon!
- Itt Budán az én kis házam üresen áll, és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy íjgyártó lakik benne az alsóházban.
- Nem kell! - kiáltott Cecey fölkelve. - A Zápolya pénzén vetted, barát!
- Tudod is te, hogy azon vette! - szólt a pap bosszúsan. De Cecey már nem hallgatott rájuk.
A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Azzal tovább-baktatott, ki a szérűre. Föl és alá topogott a napon. A kutyák is távolabb húzódtak. Az asszony a pappal a tornácon állott.
- És ha nem örökség is - mondotta -, munkájából való szerzeménye a barátnak. Annak adja, akinek akarja. Hát Péternek adja.
Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak.
- Te pap, te megfordultál! - Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! - Te beállsz hóhérnak! - Te meg németnek!
A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra ordítozott.
- Nem érted te ezt, öcsém - felelt Cecey a székre zöttyenve -, ennek a papnak a nyelvét vágatta le Szapolyai, nekem meg a jobb kezemet.
- Ha csak az én ellenségem volna - felelt a pap is megcsöndesült hangon -, régen megbocsátottam volna neki.
- De biz inkább a német, mintsem hogy a török!
- Jónak egyik se jó, az igaz. Várnunk kell valameddig, hogy állít-e a német erőt a török ellen.
Az asszony egy tál rántott csirkét tett az asztalra.
- Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém... - mondotta Cecey jókedvvel. - Míg az ember meg nem házasodik, mindig fiatal.
- Nem értem rá - felelte Dobó.
- Hát így jó. Így él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém, Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólított.
- Isten szeresse a magyart, és téged, öcsém, kiválóképpen. Adjon győzelmet a kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. És kiürítette a poharát. Jó erős veresbor volt.
- Nem, ha keletiesen harcolnánk: sereg sereg ellen. Mink csak magyarosan harcolunk: ember ember ellen.
- Nohát, ha majd tudsz, másképpen ítélsz róla.
- Mink? Soha. Két tüzes embernek nem szabad összeülnie sakkra. Ha sakkoznánk, összevesznénk rajta.
- Nemcsak Ferdinánd. A két király közösen. Kettejük hada volt. - Nem: inkább János.
- Arra.
- Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segítséget!
- Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az. Faldöntő ágyút nem hozott egyik fél se.
- Jártam ottan - szólalt meg a pap -, sziklavár az, nem palánk.
- Nem. Neki kellett állítanunk az ötven bányászt a sziklának. Nagy és nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és a vasrudak egy-egy lökésre alig egyujjnyit vertek a sziklaoldalba.
- Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett azalatt a gonosz róka? Összehítta a vár népét, és biztatta őket, hogy csak tartsák a várat keményen, ő kioson, és elfut segítségért.
- Jó - felelték azok -, de mi a biztosíték, hogy vissza is térsz? - Itt marad mind a két gyermekem - felelte a lator - és minden arany-, ezüstmarhám, mit kívántok többet?
- És leereszkedett a kötélen a vár faláról. Elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem láttuk. Mikor aztán a nap fölkelt, és se fehér zászló, se követ, se kapunyitás, felrobbantottuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Hegyeket rázó dördülés volt. A falak ott leomlottak. Mink meg be a várba!
- Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna fiú.
- Csak egyet kanyarodtunk erre Móréért ezzel a négy emberemmel. Mert útközben egy csősszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált.
- Nem láttam - feleli a leány. - Az én kisleányom - magyarázta Cecey Dobónak. - Vénségemre ajándékozott meg az Isten vele.
- Nincsen - felelte szomorúan Cecey. Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogyis volt rá gondjuk. Mind ott talált dolgot az udvaron. A vitézek a bajuszukat pödörgették. A lányok a szoknyájukat hedergették.
Csakhamar tűvé tesznek mindent a ház körül. Megkutatnak minden bokrot, minden játszóhelyet a faluban. Hol van Kató néne? Ő vigyázott rája. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluból a gyerek. Ki látta? Senki se látta. Egy fiúcska a kert mögött beszélt vele délután. Ki ment el a kert mögött délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja lovát vitte fűre. De hát hol a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan kiment a lóval az erdőbe. Ó, gyermeki meggondolatlanság!
Összekutatták a falu körül az erdőt. Már Dobóék is segítenek. Megnéznek minden fát, minden cserjét, árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg Katóra ráakadtak az erdőben.
- No, hál' istennek! A ruhájuk, bizony csak a ruhájuk: a patyolatingecske, piros karmazsincipőcske, sárga tafotaszoknyácska, meg a Gergő gyerek inge, gatyája, kalapja. Látszik, hogy fürödtek. A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fövényben. A nagyobbik láb, amelyiknek széjjel vannak nyílva az ujjai, az a Gergő gyereké.
A törökök csakugyan megálltak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek elő. Mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat. Aztán letérdeltek egyenes sorban napkelet felé.
Magyarország szupergyors történelme
A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasított. És sírásra fancsalodott az arca. Minden órában sírt egynéhány percet, de mindjárt dalolt is utána a gyerekeknek.
- Hej, de ihes vágyok - fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettük a porban. - Három kenyeret megennék egymágám, meg két oldal salonnát.
A te szóra megrándult a kocsisnak a szemöldöke. - Csak este. - Nem, ezektől soha. Felvonta a lábát az ülésből.
- De hátha ma nem főzsöl? - Bizonyosan főzök.
- Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat.
- Bort is raboltak délben.
A félszemű janicsár az imádság végeztével nem indította meg a kocsikat. A hegytetőről már látszott a völgyben az esti szürkületbe befátyolozott város. Az magyar fészek. A törökök tanakodtak. A nap eközben elsüllyedt a fák között. Az erdőre homály borult. A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat.
- Én azst jabban értem! - rikkant fel a cigány. - Hallgass! Három asszonyt is elszabadítottak, hogy segítsenek a tűz készítésében. Az asszonyok aztán a pappal harasztot és száraz ágat szedtek a közeli fák alatt. Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tűzre, s hogy a pap a cigánnyal hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba. Hullott a húsra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára aprított volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt.
A tűz körül valami húsz különféle török heveredett le. A kocsikat, szekereket kerítéskörbe állították. A rabokat összehajtották egy csoportba. Tizennégyen voltak összesen: kilenc férfi meg öt nő, a két kisgyereket is beleszámítva. Csak eldűltek szegények a gyepen. A kis Vica is aludt már az ágynemű tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva álmodott, és jobbjával a mellecskéjén tartotta hitvány kis bábuját. Gergő mellettük hasalt. A tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan nézett a törökökre. A félszemű janicsár rájuk pillantott néha. A tűz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyúkot, a libát. A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészítésén, s alig negyedóra múlva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és pirultak a combok a nyárson.
A kocsi mellett egy széles mellű parasztlegény ballag, meg egy ragyás cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanolyan dolmány van. A dolmánya belső zsebéből egy fasíp tölcsére áll ki. A kocsi másik oldalán egy fekete tógás pap vánszorog, meg egy nagy arcú parasztember, aki lehet már negyvenesztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú, magas ember. Se szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a cékla. Csak a két szeme bogara fekete. Hát mondom: mindezek rabok, szegények. A lábukon lánc. A kezük - kinek elöl, kinek hátul - szintén vasban. A legény a cigánnyal, a pap a paraszttal össze is van láncolva. A legény mezítláb. A janicsárok azonban rá se hederítettek. Gergelynek rátapadt a szeme a legényre. Milyen nagy a keze! És milyen veres lajbi van rajta! Nem fél. A legény csakugyan nem félt.
- Gáspár, Gáspár - szólott le Margit a kocsi tetejéről -, viselje békén a sorsát, amint csak lehet. - Haza akarok menni! - Apához!
