A fonnivaló szálak kézzel történő sodrásából, bármilyen eszköz használata nélkül kialakult a fonás. Az ember szükséglete az öltözködést illetően egészen a jégkorszakra nyúlik vissza. Az ősember a testét és bőrét megvédése érdekében a levadászott állatok bőrét és bundáját használta fel. Már az újkőkorban a Kárpát-medencében (a neolit Körös kultúrája, Kr. e. 8000) a birkák, kecskék tenyésztése, a len, a kender és más rostos növények termesztése tette lehetővé a szövést.
Az orsó és a guzsaly kialakulása
A legősibb fonóeszköz a kő orsó volt. Később felfedezte, hogy ennek a súlynak a segítségével elvégezhető a sodrás is, amennyiben forgatja azt. Ebből a célból barkácsolt egy kúp alakú, hosszúkás orsót kőből, majd később fából. A kézi- vagy gyalogorsó 20-30-35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca, melynek alsó végén gyakran kis fakorong (orsókarika) található, amely lendítősúlyként szolgált. A Kárpát-medence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak. Az orsó kialakítása speciális szerszámot is igényelt: az esztergát (kézi- vagy nyirettyűs eszterga), amely a nálunk használt esztergák legegyszerűbbje. Az orsót festéssel díszítették.
A fonnivalót előkészítették és rákötötték egy rúdra, ez lett a guzsaly. A guzsalyak különböznek, főként a méretet és a díszítést illetően. A guzsaly hossza tájegységenként változik és az is befolyásolja, hogy a fonás milyen környezetben zajlik. A rövidebb guzsalyat becsípték a bal hónuk alá vagy a derekukhoz fogták és így menet közben is tudtak fonni. Azokon a vidékeken, ahol az asszonyok csak otthon fontak, ott hosszabb guzsalyat használtak.
Guzsalytípusok és használatuk
A kézi guzsaly rövid, 25-35 cm hosszú pálca, amelynek alsó részét a bal kéz hátsó ujjával szorítja a fonó nő a markába. A pálca tetejére tűzi a rostot, és szabad három ujjával szálat húz és megadja a rostoknak az alapsodrást. Még célszerűbb eszköz az övguzsaly, mely kb. egy méter hosszú pálca, melynek alsó végét az övbe (szoknya korcába) dugnak. Így a kéz teljesen felszabadul a fonásra. (A 150-180 cm hosszú rúdguzsaly átmenetet jelent az öv- és a székes guzsaly között). A Dunántúlon a székes guzsaly volt általános, az Alföldön, valamint az északi területeken a talpas guzsaly, Erdélyben leginkább a rúdguzsaly terjedt el.
A fonás technikája és eszközei
A fésüléssel rendezett kender, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni, mely munkafolyamat alapvető eszközei a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefonódó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával). A fonásra váró rostcsomót guzsalyra kötik fel. Fonás közben a guzsalynak csak másodlagos szerep jut, amikor a rostanyagot munka alá tartja, mégis ez a feladat a fonás termelékenysége szempontjából fontosnak minősül.
A fonást jelentős mértékben meggyorsította a fonókerék alkalmazása, mely külön ütemben végzi a sodrást és a fonal felcsévélését. A kézzel hajtott, aránylag nagyméretű kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik kézből egyenletesen engedett laza, szálas anyagot megsodorja. A rokka már lábmeghajtással működő folyamatos fonóeszköz, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és motollálja fel a kész fonalat a csévére. A rokka működési elve a szárnyas orsó és a cséve fordulatszámának különbözőségén alapszik.
A rokkának a XIX-X. század fordulóján a lendítőkerék és az orsó egymáshoz viszonyított elhelyezkedése szerint három fő típusát használták: a Dunántúl északi felén, valamint a Kisalföldön a fekvő és kisebb mértékben az álló rokkát, a Dunántúl délkeleti felén és az Alföldön a ferde rokkát. A rokka gyakoribb neve a Dunántúlon rokka, ettől északra és keletre ropka, rofka, a magyar nyelvterület déli részén pörgő, a Tiszántúlon kerekesrokka, a Felföldön a Tarnától keletre egészen Erdély északnyugati részéig kerekesguzsaly.
Fonalfeldolgozás: motolla, mosás, gombolyítás
A megfont fonalat a kézi orsóról (vagy a rokka orsójáról) a motollára vezetik fel, hogy ezen lemérjék a kész fonal mennyiségét. Ezt követi a fonalmosás és gombolyítás. Ezután a nagy motringot leemelik a motolláról, és kimossák a szennyeződést a fonalból. A mosás lényege a meleg hamulúgos áztatás, majd a piszkos lúg hideg vízzel való eltávolítása a fonalkötegekből. A fonalkötegeket megszárítás után gombolyították. Ennek eszköze egyrészt a gombolyító volt, másrészt egy másfél arasznyi hosszú botocska, a kótis, amire a gombolyítóról vagy lyukas, vagy kerek gombolyagba hajtották fel a fonalat.
A szövés kialakulása és korai eszközei
A szövés tulajdonképpen két, egymásra merőleges szálrendszernek egy mechanizmus, a szövőszék (lásd később) útján való összekapcsolása, a szálak egyenkénti kötése által. Az első szőtt darabok mérete függött a felhasznált fonalak hosszúságától azért, mert még nem ismerték a szálak összesodrásának módszerét. A szövés fejlődésének első lépcsőfokát a görögöknek tulajdonítják. Az általuk használt szövési módszer a következő: a felvetőszálakat egy pálcára kötözték, amelyet egy kettéágazó rúdra helyeztek és a földbe rögzítettek. A rudak kartávolságnyira voltak egymástól.
Minden második szál hosszabb volt, mint a mellette lévő. A szálak végére egy-egy követ rögzítettek, ami kifeszítette azokat. A hosszú szálakat vízszintesen egy pálca húzta vissza, a rövidek függőlegesen maradtak. Így keletkezett egy nyílás, amelyen kihúzták a tekercsre csévélt fonalat. Ezután a hosszú szálakat előre húzták és a nyíláson újra bedugták a tekerés fonalat. Ily módon szövőfonalak keresztezték egymást a tekert fonalakkal.
A szövés vastagabbá tételéhez az újonnan bedugott szálat az anyag szélén meghúzogatták egy fafésű segítségével. A felvető szálakat néhány kis orsón húzták egy fonalon vagy egy pálcán egyiket a másik mellé. Minden második szálat egy fa léc lyukán fűzték át, melyet felváltva húztak előre és hátra. Ekképp kialakult egy nyílás, amelyen átvezettek egy mindkét végén hegyes pálcát, így rögzítve a nyílást. Ezután egy rúd segítségével a hegyes pálca alatt áthúzták a fonalat. A végén a szálat odanyomták a szövés széléhez. Ezeket a műveleteket két személy végezte. A kész darab hossza függött az orsón lévő felvető szálak hosszúságától.
A rómaiaktól a kínai fejlesztésekig
A szövés fejlődésének folyamán a rómaiak megoldották a felvetőfonalak összesodrását, mely előmozdította a különböző hosszúságú szőtt anyagok létrehozását. Ugyanakkor felfedezték a felvető fonalak közötti nyílások gyorsabb és egyszerűbb kialakítását, és bevezették a vetélő használatát is. Ez a szövési módszer is függőlegesen történik, fentről lefelé. A kínaiak érték el a legnagyobb előrelépéseket a szövés módszereit és eszközeit illetően. A kínaiak által tökéletesített szövőszéknek három hengere van, amelyek a felvetőszál és a szövet csévélését szolgálják.
A fonal a felvető hengeren előre halad vízszintesen a nyist felé az elválasztó rudak között, ami után áthaladnak a borda fogai között (a bordahajban). A fonalat a felvetőszálak közé a vetélő segítségével dugták be és a szövet szélén a borda szorította össze. Ahhoz, hogy a felvetőszálak nyújtva legyenek, súlyokat használtak. Ezt a típusú szövőszéket két ember kellett kezelje. Aki a szövőszék felett dolgozott, a nyistek emelgetésével foglalkozott, attól függően, hogy mi volt a kívánt szövet. Ez egy kimerítő munka volt, úgy fizikailag, mint szellemileg, mivel minden egyes vetélő bedugása után a mintának megfelelően kellett kiválasztani a nyisteket.
Mechanizálás és ipari forradalom
Egy új szakasz a kézi fonás fejlődésében a fonógép feltalálása volt Indiában a XII. században. A fejlesztés abban rejlik, hogy az orsó mozgásba kerül (forog) egy kerék és egy madzag segítségével. A fonás történetében egy következő újítás a XVII. században következett be, a pedálos guzsaly feltalálásank köszönhetően. Ennek segítségével a munka megszakítása nélkül zajlik. A tekercsnek két patkó alakú szárnya van, melyek kampóval vannak ellátva és ezek segítik a szálat elvezetni az orsó felé. Az orsóval történő munka a csévélésnek megfelelően történik, akár a tekerés és a sodrás.
A len, kender és gyapjú fonásában sikerrel alkalmazták ezeket az eszközöket, viszont a gyapot megmunkálásában nem voltak megfelelőek. A gyapottermesztés elterjedésével szükség volt a fonóeszközök tökéletesítésére is. Ezeknek a problémáknak a megoldása igencsak sikeres volt Hargreaves, Paul L., Arkwright, Wood, stb. Az emberi szükségletek megnövekedésével egy időben igény lett a szövés gépiesítésére is. Az első szövőgépet Edmond Cartwright építette meg. A XVIII. századi ipari forradalom javulásokat hozott ezen a téren is. Egy mérföldkő a mintás anyagok szövésének előállításában Charles Jaquard próbálkozása, aki megoldotta a nyistek mozgatását.
A második világháború után áttértek a bizonyos műveletek automatizálásra is. Napjaink egyik nagy változását a vetélő nélküli szövés jelenti. A vetélőfonalat egy nyíláson keresztül sűrített levegő vagy vízcsepp segítségével juttatják a helyére.
A szövés munkamenete és szerkezetének elvei
A szövés folyamata mély jelentésekkel tölthető meg, különösen, ha művészetterápiában hasznosul. A szövés gyakran az élet fonalait és eseményeit szimbolizálja. A szövés nagyon koncentrált, aprólékos és időigényes munka, amely kitartást és türelmet igényel. A szövés ritmikus, ismétlődő mozdulatai megnyugtatóak lehetnek, hasonlóan a meditációhoz. Segíthet csökkenteni a szorongást és elősegíteni a belső nyugalmat. A szövés lehetséges ad vizualizálni, hogyan fonódik össze az életünk különböző szálai, eseményei. A szövés révén képesek vagyunk kifejezni olyan érzelmeket, amelyeket verbálisan nehéz megfogalmazni.
A szövés munkája a vízszintes szövőszéken a fonalsík szétválasztásának (egyik láb), a keresztfonal átvetésének (egyik kéz), a fonalsík ellentétes szétválasztásának (másik láb), a keresztszál bordával való leverésének (ugyanazon kéz), majd a keresztszál visszadobásának (másik kéz) ritmikus egymásutánja. A függőleges szövőszéken ugyanez a sorrend, de a ritmus lassúbb, mivel a lábmunkát is kézzel végzik, s a keresztfonalat nem átvetik, hanem átbújtatják a láncfonal nyílásán. A lábítós szövőszéken több nyüst beiktatásával a két fonalrendszer kötését változtatni lehet, így egyszerűbb mintás szövetet állítanak elő.
Kulturális emlékek, minták és mesék
Nagyon izgalmas a szövéssel kapcsolatosan, hogy egy palóc leány hozománya milyen szövöttanyagokból állt: szakajtókendő 8-10, törülköző 8-10, abrosz (hurcoló), vagyis köznapi kettő, abrosz (ünneplő) 4-5, asztalabrosz (kivarrott is, szövött is) 2-3, ingváll 40, pendel 20-25, fehelhaj (fejelhaj) 2-4, derekaljhaj 2-4, lepedő, hálaló (háló lepedő) hat, háziszőttes takaró, csipkerésszel tíz, zsák 6-8 db, vászonanyag 20-40 rőf. Egyébként a Palócföld szőttesei közül kiemelhetjük a halottas párnákat, a lepedővégeket, búcsútarisznyákat és kötényeket. Ezek pamut- és kenderszálból elegyesen vagy tiszta pamutból szőtt paraszt szőttesek. Piros, piros-kék pamutfonallal mintázták őket, a XX.
Mindenképpen meg kell említenünk a Dunántúlról a kapuvári (főleg a karácsonyi abroszt), a göcseji pelikános mintájú, a sárközi, a baranyai (ormánsági és hosszúhetényi) szőtteseket. A sárközire a takácsszőttesek által befolyásolt parasztszőttesek jellemzőek. Legismertebbek a két szélből összeállított fehér pamut szőttes abroszok, melyeket szinte szőnyegszerű egyenletességgel borítanak be a mértani jellegű „H” elemekből szerkesztett piros-fekete-kék vagy piros-kék, piros-fekete mintacsíkok. Az erdélyiek közül kiemelkednek a kalotaszegi és széki szőttesek. Az előbbi területen a tiszta kendervászon mellett igen kedvelik az „egyeles”-nek mondott pamuttal kevert, valamint a tiszta pamutvásznakat is. A mezőségi Széken főleg a lakásbelső textileit szövik kenderből vagy pamutból és gyapjúból.
„Nem tudott fonni, így aztán csak húzgálta a lent, és sodorás nélkül rácsavarta a hagymára. Hát, ahogy’ ott bajlódott a lennel, éppen arra járt három tündér. - Nézzétek csak, mi van azon a tornácon. - Be kár ilyen szépnek, fiatalnak ennyi nehéz munkát adni! - Én pedig - szólt a harmadik -, bűvölöm, bűvölöm, a másik fele változzék lepedővé, szőtt vászonná! A fehér daru című mesében az önfeladásról olvashatunk egy gyönyörű történetet.
Csutaró egy ifjú legény, meggyógyít egy sebzett darut, aki később egy szépséges leánnyá változik és a felesége lesz. Komacsi, a darulány, kér egy szövőszéket és a padláson csodálatos kelméket sző, s csak annyit kér, hogy ne nyissák rá az ajtót. A csodálatos szőttesekből jól megy soruk, de nem tudják a határokat tartani, az odaadó Komacsit erőn felül is dolgoztatják. Érdemes itt említést tenni a jól ismert Csipkerózsika című meséről is, ahol a gazdag szimbolikával rendelkező orsó teljesíti be a 13. Javasasszony átkát.
„A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Az orsó a vetélő és a tű című mesében egy királyfi olyan feleséget keres magának aki egyszerre a „legszegényebb és leggazdagabb”. Egy árván maradt, szorgalmas leány, aki szövésből, varrásból él, az eszközei segítségével talál rá erre a királyfira. Rögvest kiugrott a vetélő a kezéből, és kiszökkent az ajtón. És a küszöb előtt nekiállt szőnyeget szőni, olyan szépet, amilyet még sohasem látott senki fia. Szélről rózsa, liliom, szegfű: középütt arany mezőben zöldellő venyigék magasodtak, tövükben vadnyulak és házinyulak szökelltek, mögülük szarvasok és őzek kandikáltak, s fönt a vesszőkön tarka madarak hintáztak, éppen csak hogy el nem kezdtek dalolni.
Az élet fonala című mesében, az öregasszony a világ legszebb ruháját készíti, s amikor az lebomlik, van benne annyi erő, hogy egy még szebb ruhát kezdjen el szőni. „Látta, hogy a hosszadalmas szeretetteljes munkája egy földön heverő összegubancolódott fonal kupaccá lett. Az Öreganyó megállt, és nézte a hatalmas káoszt. Nem tudni, hogy mennyi ideig nézte a káoszt, de egyszer csak rádöbbent, hogy ezzel a kupaccal muszáj kezdeni valamit. Leült, és látott egy kibontott fonal végét, felemelte, és meglátta benne az előzőnél is sokkal, de sokkal szebb ruha képét.
A szövés mint terápia és közösségi tevékenység
A szövés lehetséges ad arra, hogy egy kézzelfogható, vizuális módon dolgozzuk fel érzéseinket, kapcsolatainkat, és mélyebb önismeretre tegyünk szert. A kézműves tevékenységek során megtapasztalhatjuk az alkotás örömét és a kompetencia érzését, szimbolikusan „szőhetjük újra” saját történetünket, megélhetjük az itt és most élményét. A szövés és fonás nemcsak individuális folyamat, hanem lehetőség a közösségépítésre, hagyományőrzésre és generációk közti tudásmegosztásra.
