Az írás a közlendők rögzítése látható jelekkel. A beszédhangok írott jeleit betűknek nevezzük. A magyar helyesírás egyik jellemzője, hogy a betűk legtöbbször a kiejtett beszédhangoknak felelnek meg.
A magyar ábécé és a betűk
Az ábécé a betűk meghatározott állománya és felsorolási rendje. Bizonyos családnevekben régi, ma már egyébként nem használatos magyar betűk is előfordulnak. A ch-t a betűrendbe sorolás szempontjából (bármely hangértékben áll is) c + h kapcsolatnak tekintjük.
A mássalhangzókat jelölő betűk közül tizenhét egyjegyű: b, c, d, f, g, h, j, k, l, m, n, p, r, s, t, v, z. A mássalhangzók hosszúságát betűkettőzéssel jelöljük. Az egyjegyűeket kétszer írjuk le: bb, cc, dd, ff, gg, hh, jj, kk, ll, mm, nn, pp, rr, ss, tt, vv, zz. Stilisztikai célból (a szokatlanul hosszú ejtés érzékeltetésére) a magánhangzót jelölő betűket halmozhatjuk is, például: Één? Góóól! Stilisztikai célból (a szokatlanul hosszú ejtés érzékeltetésére) a mássalhangzót jelölő betűket többszörözhetjük is, például: Nnem! Terringettét!
A többjegyűeket csak az összetett szavak tagjainak határán kettőzzük teljesen, például: jegygyűrű, fénynyaláb, díszszemle; egyéb helyzetekben egyszerűsítve kettőzzük őket, vagyis csak első jegyüket írjuk kétszer: ccs, ddz, ddzs, ggy, lly, nny, ssz, tty, zzs. A csupa nagybetűvel írt betűszókban a többjegyű betűk minden jegyét naggyal írjuk, például: ENSZ, GYSEV.
A magyar helyesírás alapelvei
A magyar helyesírás sokat tükröz a magyar nyelv rendszeréből: a szóalakokban általában ragaszkodunk a szóelemek feltüntetéséhez; az írásmóddal érzékeltetjük a tulajdonnevek különféle fajtáit; a különírás és az egybeírás révén megkülönböztetjük egymástól a szókapcsolatokat és az összetételeket; az összetett szavak elválasztásakor tekintettel vagyunk az összetételi tagok határára; stb. Mindez hozzásegít a közönség árnyalt kifejezéséhez és értelmezéséhez.
A kiejtés szerinti írásmód
A kiejtés szerinti írásmód azt jelenti, hogy a szóelemek (szótövek, képzők, jelek, ragok) írásformáját köznyelvi kiejtésük szerint rögzítjük, például: cipő, fény, láz, olló, ír, véd, húsz, tíz; -s, -talan, -telen, -va, -ve; -bb, -t, -j; -n, -tól, -től, -kor. Legnagyobb részük ezt az írásformáját tartja meg akkor is, ha több szóelemből álló szóalakba kerül. A szavak legnagyobb részének csak egyetlen, az általános köznyelvi kiejtést tükröző írott formája van, például: asztal, cipó, késő.
Magánhangzók írása
A szavak egy részében az i, í, u, ú, ü, ű ejtése ingadozhat. Egyes szavaknak minden alakjában hosszú az í, ú, ű: íz, ízes, íznek; szín, színes, színész; szív, szíves, szívből; hús, húsok, húsból; súly, súlyos, súlya; új, újság, újra, újabb; gyűjt, gyűjtemény, gyűjtjük; hűs, hűsít, hűsek; tű, tűk, tűvel; stb. A szavak végén álló i legtöbbször rövid: kocsi, kifli, bácsi, néni, kicsi, nini; Peti, Mari; stb.
Az egy szótagú főnevek végén hosszú ú, ű betűt írunk: bú, szú; fű, mű, nyű, tű. A több szótagúak egy részének végén is hosszú az ú, ű. Vannak azonban rövid u, ü betűre végződő több szótagú főnevek is. A melléknevek végén mindig hosszú ú, ű-t írunk, például: domború, homorú, hosszú, iszonyú, savanyú, szomorú; gömbölyű, gyönyörű, keserű, könnyű, nagyszerű, szörnyű.
A hosszú í, ú, ű magánhangzót tartalmazó szavak két csoportra oszlanak. Számos szó a toldalékos alakok többségében megőrzi a tőbeli magánhangzó hosszúságát, és csak néhány származékban váltja rövidre. Vannak viszont szabályos í - i, ú - u, ű - ü váltakozást mutató főnevek: híd, ín, nyíl, víz; kút, lúd, nyúl, rúd, úr, út; fűz, szűz, tűz. Írásukat megkönnyíti a kéz - kezet típusú szavakkal való összehasonlításuk: általában ugyanazon toldalékok előtt vált rövidre az í, ú, ű, mint a kéz magánhangzója. Csupán a híd, kút, lúd, rúd és az út 3. személyű birtokos személyjeles alakjaiban van eltérés.
A közkeletű idegen szavak jelentős részében egyes idegen eredetű képzők előtt a tő belseji hosszú magánhangzó rövidre változik, például: szláv - szlavista, szlavisztika; szociális - szocialista, szocializáció; hérosz - heroikus, heroizmus; passzív - passzivitás; hipnózis - hipnotikus, hipnotizál, hipnotizmus; szuverén - szuverenitás; irónia - ironikus, ironizál. Ez a szabályszerűség a továbbképzésben is érvényesül: kolléga - kollegiális - kollegialitás; stb. De: akadémia - akadémikus, akadémizmus, akadémista; fókusz - fókuszál; stb.
A szó végi a és e csak néhány toldalék előtt marad rövid, a legtöbb toldalék előtt á-ra, illetőleg é-re változik: apa, apai, de: apát, apátlan; stb. - kerge, kergeség, de: kergét, kergével, kergék; stb. Hasonlóképpen: Tompa, de: Tompát, Tompával; Ráckeve, ráckevei, de: Ráckevén, Ráckevéig; stb.
A borjúk - borjak, borjút - borjat, varjúk - varjak, zászlója - zászlaja, erdője - erdeje stb. ma is élő kettős alakok.
Mássalhangzók írása
A magyar helyesírás a szóelemző írásmód érvényesítésével biztosítja azt, hogy a toldalékos szavakban mind a szótő, mind a toldalék, az összetett szavakban pedig minden tag világosan felismerhető legyen. Az egynél több szóelemből álló szóalakokat általában a szóelemző írásmód alapján írjuk le. A szóelemző írásmód fő szabálya nem érvényesül minden toldalékos szó leírásakor.
A toldalékos szavak, az összetételek, valamint az egymást követő szavak szóelemeinek érintkező hangjai kölcsönösen hatnak egymásra; a szavak kimondásakor e hangok sokszor megváltoznak. A helyesírás azonban nincs tekintettel az alkalmi hangváltozásokra, a szóelemeket eredeti alakjukban írjuk.
Vannak olyan mássalhangzópárok, amelyeknek tagjait ugyanazon a helyen és módon képezzük, csakhogy az egyiket a hangszalagok rezgése nélkül, tehát zöngétlenül, a másikat a hangszalagok rezgésével, tehát zöngésen. Ezek a párok a következők: p - b, t - d, ty - gy, k - g, f - v, sz - z, s - zs, c - dz, cs - dzs. Ha a felsorolt hangok közül egy zöngétlen és egy zöngés mássalhangzó kerül egymás mellé, a kiejtésben az első hang zöngésség szempontjából többnyire hasonul az utána következőhöz. Írásban a zöngésség szerinti hasonulást általában nem jelöljük.
A beszédben az n mássalhangzót p, b és m előtt [m]-nek; gy, ty és ny előtt [ny]-nek ejtjük.
Ha az anya, atya szavak csonka tövéhez, valamint a nagy szóhoz j-vel kezdődő birtokos személyjel vagy birtoktömbesítő jel, azaz -ja, -juk, -jai járul, a kiejtésben a j teljes hasonulása következik be. Ha a gy és az ny végű igékhez j-vel kezdődő határozott (tárgyas) ragozású igerag (-ja, -juk, -játok, -ják) vagy a felszólító mód -j jele járul, a kiejtésben a j teljes hasonulása következik be. Ha az l és az ll végű igékhez j-vel kezdődő határozott (tárgyas) ragozású személyrag (-ja, -juk, -jük, -játok, -ják) vagy pedig a felszólító mód -j jele járul, a kiejtésben általában teljes hasonulás következik be.
Ha a t, a d és az n végű névszókhoz j-vel kezdődő birtokos személyjel vagy birtoktömbesítő jel, vagyis -ja, -je, -juk, -jük, -jai, -jei járul, a kiejtésben a mássalhangzók összeolvadnak. Ha a t, a d és az n végű igékhez kijelentő módban j-vel kezdődő határozott (tárgyas) személyrag (-ja, -juk, -jük, -játok, -ják), illetőleg ha a d és az n végű igékhez a felszólító mód -j jele járul, a kiejtésben ezek a mássalhangzók összeolvadnak.
A t + sz, d + sz, gy + sz hangkapcsolat a kiejtésben gyakran rövid vagy hosszú [c] hanggá, a t + s, d + s, gy + s hangkapcsolat pedig rövid vagy hosszú [cs] hanggá olvad össze.
Ha toldalékos szó belsejében, összetételi tagok vagy egymást követő szavak találkozásánál egy hosszú és egy tőle eltérő rövid mássalhangzó vagy egy rövid és egy tőle eltérő hosszú mássalhangzó kerül egymás mellé, akkor a hosszú mássalhangzó az ejtésben jellemzően megrövidül. A háromelemű mássalhangzócsoportok középső tagja a kiejtésben - nemegyszer más hangváltozás kíséretében - kieshet.
Ha egy összetett szó előtagja hosszú mássalhangzóra végződik (pl. sakk), utótagja pedig ugyanazzal a mássalhangzóval kezdődik (pl. kör), a szóelemző írásmódot követve megtartjuk az alkotó tagok eredeti írásmódját. Ezzel ellentétben, ha egy hosszú mássalhangzóra végződő szóhoz (pl. több) ugyanolyan mássalhangzóval kezdődő toldalék kapcsolódik (pl. -be), a szóelemző írásmód szerint három azonos betűt kellene írni egymás után.
Néhány ll végű igének bizonyos alakokban két változata van, egy magánhangzó utáni ll-es, hosszabb, valamint egy mássalhangzó utáni l-es, rövidebb: kevesellem v. keveslem, kicsinyelli v. kicsinyli; kékell(ik) v. kékl(ik); stb. Múlt idejű alakjaikban, valamint befejezett melléknévi igenévi származékaikban - a magánhangzó után - két t-t írunk: rótt, róttak, nőtt, nőttek; (fába) rótt (betűk), (nagyra) nőtt (fa); stb.
A jö- tőhöz járuló mássalhangzós toldalékokat általában kettőzött alakban írjuk: jössz, jöttél, jöjj, jöjjön, jöjjenek stb. A lesz ige toldalékolt alakjait a kiejtésüknek megfelelően mindig egy sz-szel írjuk: leszek, leszel, leszünk, lesztek, lesznek.
A magyar helyesírás alapelvei
Betűrendbe sorolás
A betűrendbe sorolás az az eljárás, amellyel a szavakat, szókapcsolatokat - általában a magyar ábécé alapján - sorrendbe szedjük. A fontosabb általános szabályok, amelyek a szótárakban, lexikonokban, névsorokban stb. érvényesek. A betűrendbe sorolás szempontjából nem teszünk különbséget a kis- és a nagybetűk között.
Az egyjegyű betűt teljesen elkülönítjük az azonos írásjeggyel kezdődő, de külön mássalhangzót jelölő kétjegyű (illetve háromjegyű) betűtől. Az egyjegyű betűk sorrendjében a kettőzött betűk első és második írásjegye külön-külön betűnek számít. A többjegyű betűk kettőzött változatait tartalmazó szavakat sohasem az egyszerűsített alakok szerint soroljuk be a betűrendbe, hanem a megkettőzött betűt mindig két külön betűre bontjuk.
A magánhangzók rövid-hosszú párjait jelölő betűk (a - á, e - é, i - í, o - ó, ö - ő, u - ú, ü - ű) betűrendbe soroláskor a kialakult szokás szerint mind a szavak elején, mind pedig a szavak belsejében azonos értékűnek számítanak.
A különírt elemekből álló szókapcsolatokat és az egybeírt vagy kötőjellel kapcsolt összetételeket minden tekintetben olyan szabályok szerint soroljuk betűrendbe, mint az egyszerű szavakat. A szóhatárokat tehát nem vesszük figyelembe. Ugyanez a szabály érvényes a közszavak közé besorolt tulajdonnevekre is.
Különleges célt szolgáló névsorokban, tárgymutatókban, kartotékokban stb. a több szóból álló egységeket vagy az egész kapcsolat, vagy csak az első elem alapján szokás besorolni, ahogyan a könnyebb kezelhetőség érdeke vagy egyéb szempont kívánja.
A régies írású magyar családnevekben levő kétjegyű betűket elemeikre bontva soroljuk be (ew = e + w, ch = c + h, cz = c + z stb.). Az idegen ábécékben használt kapcsolatokat szintén külön betűk egymásutánjának tekintjük (ch = c + h, oe = o + e, sch = s + c + h stb.). Az idegen betűk közül azok, amelyek valamelyik magyar betűtől csak mellékjelükben különböznek, a betűrendbe soroláskor nem tekintendők önálló betűknek. Az idegen mellékjelet csak akkor vesszük figyelembe, ha az idegen mellékjeles betűt tartalmazó szó betűinek sorában nincs más különbség. Az ilyenfajta munkák szavainak betűrendbe sorolása bonyolult feladat. A követendő eljárást a könyvtárügy és a szakirodalmi tájékoztatás (dokumentáció) területén hazai és nemzetközi szabványok írják elő, illetőleg belső szakmai útmutatók szabályozzák.
