Karos a Bodrogköz egyik legrégebbi települése. A Bodrog közelében fekvő dombos, lapos, itt-ott nyílt vizű tavakkal tarkított határának növény- és állatvilága gazdag. Jó rétjei, legelői okán már igen korán lakott hely. A községet világhírűvé az Eperjesszögön feltárt három honfoglalás kori temető tette. A falutól nyugati irányban húzódó dombvonulaton kerültek elő a XX. század első felében, illetve az 1980-as években a Kárpát-medence eddig ismert leggazdagabb magyar honfoglalás kori temetői. A legészakabbra elhelyezkedő dombon mezőgazdasági munkák során legalább ötven sírt megsemmisítettek, de tizenhármat feltártak. A II. temető hetvenhárom sírja a középső dombon 1986-1990 között került elő régészeti ásatás során. E temető sírjai sorokba és csoportokba rendeződnek, melyeket olykor tizenöt-húsz méteres üres sávok választanak el egymástól. Kiemelkedő rangú és gazdagságú férfi nyugodott az 52. sírban. Mellékletei alapján valószínű, hogy élete során jelentős szerepet töltött be a X. századi magyar nagyfejedelmek környezetében. A III. temető egyetlen sorba rendeződő tizenkilenc sírja 1988-1990 között került elő a dombvonulat déli tagján. A sor északi vége felé helyezkedett el egy vezéri sír. Szinte pontosan ugyanolyan jellegű méltóságjelvényekkel temették el, mint a II. A három karosi temető leletanyaga igen szoros szálakkal kapcsolódik egymáshoz. Feltehetőleg valamennyit azonos időszakban, talán még a IX. század utolsó éveiben nyitották, az utolsó sírok a X. század közepére datálhatók. A férfisírok magas aránya (64 százalék!) arra utal, hogy e közösségeket mesterségesen, tudatos szervezés eredményeképpen hozták létre. A férfiak erős felfegyverzettsége, méltóságjelvényekben való gazdagságuk azt jelezheti, hogy a temetőkben a fejedelmi kíséret különböző rangú vezetői, családtagjaik és házi szolgáik, valamint helyzetüknél fogva többnyire nőtlen kísérő harcosaik nyugodtak. A karosi - s a hasonló szerkezetű és gazdagságú többi felső-Tisza-vidéki temető használata a X. század közepén megszakad. A X. század végén vagy a XI. század elején, a keresztény magyar államot megalapító Géza fejedelem és Szent István király idejében telepítették ide a falu mai lakóinak elődeit. Emléküket a község határában talált hat Árpád-kori település maradványai őrzik, melyek közül kettőnek területén régészeti feltárás is folyt.
A XVI. századtól a pácini és a bélyi Sennyeyek mellett egészen a XIX. század végéig a Bodrogköz mocsarainak lecsapolása zajlott. A Karos északi részén húzódó karcsa-felsőberecki-főcsatorna a belvizeket gyűjtötte össze, s 1920-tól ez lett az országhatár is. A mocsarak lecsapolása után a nép nehezebb helyzetbe került, mint addig, mert csak a volt jobbágybirtok maradt meg a lakosság tulajdonában, eltiltották őket a korábban szabadon használt nádas, mocsár, erdő használatától. Ettől kezdve gazdasági cselédként, részes aratóként kereshették meg a kenyerüket. Karos vallási élete a nagyfokú tolerancia jellemezte: a falu lakóinak többsége Református, jól megfértek az itt élő Katolikusokkal. A reformátusok 1951-től váltak önálló egyházzá Lukai filiaként. A falu közigazgatása sem volt mindig önálló: körjegyzőségi társközség volt, 1950-től egy ideig önálló tanácsa volt, majd Karcsa társközsége lett. A lakosság 98 százaléka földművelésből élt, egyéni gazdálkodóként, később termelőszövetkezeti tagként. Az 1980-as évek ásatásai óta a lakosság egyre jobban érdeklődik a település múltja iránt.
A honfoglalás előtti és korai időket összekötő források
Népünk honfoglalás előtti történetét nevezzük röviden őstörténetnek, mely néppé válásunktól a honfoglaló harcaink végéig, azaz a pozsony-i csatáig (907) terjed. A kalandozások kora időszaka az őstörténetbe nyúlik vissza, második periódusa pedig a pozsonyi csata utáni több mint hat évtizedet öleli fel, 970-ig. Írott forrásaink közül hitelességét tekintve a legnagyobb a bizánci írások szerepe: VI. Bölcs Leo, IX. és a befejezett De Administrando Imperio című műve a magyarokról szól. A 38., 39., 40. és 41. fejezetek részletezik a magyar törzseket és szokásokat. A muszlim történetírók, az arab és perzsa szerzők, valamint a horászán emírség történetei is fontosak, hiszen ezek a korai időkben írott, gazdag leírások forrásai. A Konstantin és Metód legendákat a bolgár és kazárok földjén találkoznak a magyar törzsekkel, s ezek a beszámolók alapvető adatok a honfoglalás előkészítéséhez. Anonymus Gesta Hungarorum című műve a XIII. század elején született, és bár forrásértéke megkérdőjelezhető, mégis fontos hagyományőrző anyag: a magyar nemzeti nemzetségek múltja, a regös-énekek és a korabeli viszonyok értelmezése szempontjából. A pozsonyi évkönyv is gazdag adatokat tartalmaz, például Gellért püspökszentelése vagy Eufroszina királyné fogsága.
Több forrás beszámol arról is, hogy a királyi intelmek és nevelési elvek hogyan jelennek meg az uralkodói viselkedésben. Tankmar bencés szerzetes tolmácsolásában István intelmei a fiúknak a királyi méltóság megfelelő tiszteletének és az erények fontosságának hangsúlyozását adják vissza. A legendaírások között a nagyobbik legenda Szent István korát, dinamikus és határozott uralkodóként mutatja be, míg a kisebbik legenda a későbbi korok szemléletét tükrözi. A XIII. századi köztársaságban a kun és székely öltözet megőrzése és a nyugati hatások összetett keveréke figyelhető meg, amely a kordivat és azonosítható jellegzetességek vizsgálatával tárható fel. A gíros viselet és a nyugati hatások, köztük a nyugati tunika-szabás vagy a derékban övvel összekötött hosszú tunika, a kefírás és selyem mind hozzájárult a korabeli társadalom vizuális identitásához.
Ősi viselet és korabeli divat: kelet és Nyugat határán
Az ősi magyar viselet az éghajlati viszonyokat, gazdasági és politikai kapcsolatok hatását tükrözi. A keleti öltözet jellemzője a hosszú, elől felnyitott felsőruha, amelyet derékban övvel zártak, és gyakran hosszú ujjakkal vagy feltűrt szárú nadrágokkal párosítottak. A lovas nomád öltözet kaftán jellegű, derékszíjjal és fejfedővel készült, míg a gazdagabbak ruházata selyem vagy aranymintás brokát volt. A középkorban a magyar urak jelentős prémnel és arannyal díszített köntösökben jártak, amelyek a fegyverzethez és a felszereléshez illeszkedtek. A haza határain túl is elterjedt a keleti hatások hatására megjelenő divat, és e keveredés a XIII-XIV. században is folytatódott. A keleti öltözet jellegzetessége a hosszú köntös, az öv, az övvédők és a gazdag ékszerkialakítás, például a palástra való boglárok és a nagy jelentőségű fülbevalók. A legimponálóbb részletek közé tartozik a hosszú haj és a fürtkarikák viselése, amelyet a sírokból és domborművekből is kiolvasható. A XIII-XIV. században a nyugati és keleti elemek keveredése és a kun divat hatása erőteljesen érvényesült a magyar úri divatban. A Dasahíján a késő középkorban a köznemesség egy része az olaszos viselet felé fordult, miközben a kunok, besenyők, székelyek továbbra is őrizték az ősi ruházatot, legalábbis a nép közé tízekben. A ruházat megőrzése a társadalmi státusz és az identitás jelzője volt: a magas rangúak és a gazdagok a nyugati világban is érvényesek maradva öltözködtek, míg a szolgák, a pásztorok és a kisebb nemesek jellemzően a keleties öltözetet viselték, és a közös viselet a hűség és a közösség identitását erősítette.
A kun divatot a Képes Krónika és a XXIII. század eleji gazdag illusztrációk dokumentálják. A kun öltözet szívósan fennmaradt a XIII. század végéig, majd a nyugati befolyás erőteljesebbé válásával fokozatosan divatba jött az olaszos viselet. A trónörökösöket és a nemességet ábrázoló korabeli festmények bemutatják a keleti és nyugati elemek keveredését: a lovagi fegyverzet nyugati stílusa, a köznemesség keleti öltözete. A ruházat részletei között megfigyelhető a hosszú, nyakban széles kötéssel átkötött tunika, a gallér nélküli felsőruha, a nyugati kapocsboglár és a lábszárakon viseletben megjelenő harisnya. A mindennapi viselet részletei a gátlás nélküli harcosok és a középosztálybeliak öltözetében is megmutatkoztak: a πniféle páncél, a szablya, a díszítés és a köcsönös együttélés jelzi az akkori társadalom összetettségét. A korból fennmaradt besenyő, kun és székely öltözet keveredése mind megjelenik a Képes Krónika és a XIII. századi szobrokon.
Infografika a temetőkről és a viseletről

Idézetek és források kapcsolódó fejezetekről
Idézet a De Administrando Imperio fejezeteiből a kazárok és türkök vallási-törzsi összefoglalóiról. A 40. fejezetben a kabarok, Nyekié, Megyerié, Kürtgyarmaté, Tarjáné, Jenehé, Keri, Keszi törzsek nevei szerepelnek, melyek a magyar törzsek korai csoportosulásának forrásai. A bizánci és muszlim írások sokat adnak a honfoglalás előtti korszak megragadásához, különösen a 904 körüli Taktika és a 954-re befejezett De Administrando Imperio fejezetei. Anonymus Gesta Hungarorumának főműve 1210 körül készülhetett, és a Gesta értékes hagyományanyagot őrzött meg a magyar nemzetségek múltjáról. A Pozsonyi Évkönyv és a Pray-kódex 1813-ig a pozsonyi káptalan birtokában volt, majd az Országos Széchényi Könyvtár őrizte. A Hartvik püspök legendája és a nagyobbik legenda összetett viszonyban álltak egymással, és befolyásolták István király alakját a legendaírásokban. A XIII. századi szobrászat és domborművek, például a pécsi bazilika és a Nadabon vár romjai, a korabeli öltözet egyes részleteit is megőrizték, többek között a külső viseletet és a díszítés részleteit.
Öltözet és gazdagság a domborművészetben
A XII-XIII. századi domborművészet visszaadja a keleti és nyugati hatások keveredését a ruházatban. A nyugati lovagi fegyverzet és a keleti öltözet közti határvonalat a ruhaneműk hímzése és a gallér megoldása jelzi. A díszes fürtkarikák, a palástok, a mellboglár és az öv elrendezése mind a társadalmi státusz és a korabeli divat tükrözői. A kun divat részletei a Képes Krónikában és a XIII. századi sírokban találhatók meg: feltűrt karimájú süveg, három hosszú fürt és a hajviselet jellegzetességei. A tatárjárás után megjelent keleties hatások bővülése és a nyugati befolyás növekedése tovább alakította a magyar öltözetet, amely a korszak végére egy összetett, kelet-nyugati keverék lett.