A tantárgyak helyzetét ismertető sorozatunkban a neves rajzpedagógus a rajz, vizuális kultúra tantárgy eredményeit, a tárgyat érő kihívásokat és a megoldásra váró feladatokat ismerteti. A tárgy egyik legfontosabb feladata, hogy megtanítsa a vizuális kommunikáció, a képi kifejezés eszköztárát. Ezért nőtte túl a hagyományos rajztanítás kereteit. A vizuális művészeti nevelést sokáig a „szépre neveléssel” azonosították.
A 19. században még a mértékadó alkotásokban fogalmazódtak meg az esztétikai normák, a szépséghez, a tökéletességhez azok révén igyekeztek eljutni az emberek, azok befogadását, interpretálását tekintették a művészeti nevelés céljának. A vizuális művészeti nevelés a közoktatásban (melyet a rajztanítás volt hivatott megvalósítani) a kezdetektől a művészképzés, az „akadémiák”, vagyis a szakoktatás nyomdokain haladt. A 20. században azonban ezek az „irányadó” intézmények maguk is zavarba kerültek, mert míg korábban az adott kort legmagasabb fokon reprezentáló művészet csak lassan változott, a 20. században az alkotások gyorsuló változása megkívánta az oktatásban a rugalmasságot.
Az előzővel szorosan összefüggő tényező, amelynek komoly hatása volt a művészeti nevelés átalakulására, a fejlett ipari országok kultúrájára ma oly jellemző nagyfokú individualizálódás. A 20. században a hiteles műalkotás alapvető jellegzetessége az újszerűség, az egyéni vonás, a művészetoktatásban is jelentős változásokhoz vezetett. Míg korábban a tanítás célja az volt, hogy a tanítvány olyan „produkciót” hozzon létre, amely a mestert tükrözi, addig a 20. században a produkció értékét a növendék személyiségével hozták kapcsolatba. A személyesség, az egyéni szabadság megnyilvánulása a művészeti nevelésben az absztrakt expresszionizmus térhódításával tetőzött.
Azonban ez sem tartott sokáig. A szélsőséges szubjektivitás ellenhatásaként a művészeti oktatásban a személytelenebb, a vizuális gondolkodás határait kutató módszerek kerültek előtérbe. Ekkor jelentek meg azok a törekvések, amelyek célja kivonni a művészeti nevelést a folyamatos változás és a szélsőséges individualizmus bűvköréből. A látással kapcsolatos jelenségekre, a vizuális kifejezésre, a „vizuális nyelvre” koncentráltak. Nálunk Bak Imre és Lantos Ferenc munkássága volt különösen nagy jelentőségű ezen a téren, tevékenységük összhangban volt azzal az általános igénnyel, hogy a rajzórákon gyakorlatiasabb, a mindennapi élethez közelítő, a magas művészettől némileg eltávolodó vizuális nevelés valósuljon meg.
Az új igények ellenére a minőség, a tanári szemlélet tekintetében országos szinten nem sokat fejlődött rajztanításunk. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy Magyarországon a rajztanítás végleg leszakadt a kortárs művészetről. A hatvanas évektől egymásra torlódó művészeti áramlatok híre már nem jutott el az iskolákig. Normális körülmények között a művészeti nevelés éltető forrása a kortárs (az adott kor legaktuálisabb művészeti problematikájával foglalkozó) művészet. Nálunk azonban a művészettel foglalkozó szakemberek körében lenézett tevékenység a „közművelés”, így azok a tanárok sem kapnak kellő segítséget, akiket érdekelne a mai művészet.
A globalizáció folytán kialakuló irányvesztés, elbizonytalanodás, a helyi közösségek fellazulása világszerte komoly problémát okoz. Nálunk pedig a politika és a gazdaság is éppen átalakulóban van, ami csökkenti a negatív hatásokkal szembeni immunitást. Nem csoda hát, hogy egyre gyakrabban kerülnek előtérbe bizonyos „túlélési technikák”, amelyek között nálunk kiemelt helyen áll a múlt felé fordulás. Ez a kultúrának szinte minden területén érzékelhető. Haladó szellemű rajztanárok erőfeszítése ellenére ördögi körbe lépett az iskolai vizuális nevelés: a tanítás minőségének romlásával romlott a tantárgy megbecsültsége, ami tovább csökkentette a tanári munka hatékonyságát.
Az alacsony óraszámok miatt a rajzórák ma már csak a szelekciót szolgálják: az „érdeklődő”, tehetségesnek ítélt tanulókat a gyorsan szaporodó tagozatos osztályokba vagy alapiskolákba irányítják. Ez nem csupán az egyén számára kedvezőtlen, mivel a korai szelekció túlzott beszűküléshez vezet, egyúttal a rajzórák leépülését is elősegíti. Az új Nemzeti alaptanterv kidolgozásakor nem voltak könnyű helyzetben a felkért szakértők. A rajztanárok a művészettől és egymástól való elszigeteltségük folytán szinte a szakmai diskurzushoz szükséges közös nyelvet sem beszélték már. Megegyeztek abban, hogy a vizuális kultúra tanításának feladata azon képességek és készségek fejlesztése és ismeretek átadása, amelyek a vizuális kommunikáció magasabb szintű műveléséhez, a látható világ használatához, alakításához szükségesek.
A Nemzeti alaptantervben az alkotás és a befogadás élesen elkülönítve jelent meg, mintegy elfogadva azt a korábbi gyakorlatot, amely természetesnek tartja, hogy az „elméleti szakember” nem tud rajzolni, az „ügyes kezű” pedig nem tud jól beszélni. Ennek az éles elkülönítésnek köszönhető, hogy a korszerű műveltség nem vált a művészeti szakoktatás részévé, a művészeti iskolák felvételijén csak a szakmai „rátermettséget” vagy előképzettséget kell bizonyítani. A középiskolákban már a tantárgy neve („rajz- és műalkotások elemzése”) is utal erre a kettősségre.
Szerencsére elmélet és gyakorlat a rajzórákon nem mindig különül el mereven. A rajztanárok is tapasztalják, hogy egy bizonyos szinten túl már nem lehetséges vizuális alkotás művészettörténeti tudás nélkül. Ezért sok tanár a rajzórákba illeszti a művészettörténet tanítását. A kerettanterv úgy rendelkezett, hogy a NAT vizuális kultúra műveltségi részterületének célkitűzéseit a rajz, vizuális kultúra tantárgyon belül kell megvalósítani. Sajnálatos módon néhány fontos dolog is áldozatul esett a tananyag szűkítésének, amelyből kimaradt az Európán kívüli művészet, eltűnt a fotó mint művészet, valamint kimaradtak a médianevelés vizuális vonatkozásai is. A szűkítéskor - tudomásom szerint - elsősorban a rajztanítás jelenlegi gyakorlata volt a szempont.
A tantervek és tanítási programok tekintetében rajztanáraink nincsenek könnyű helyzetben. Bizonyos osztályokban még a régi tanmenetek alapján tanítanak, de vannak iskolák, ahol a rajzórákon improvizálás folyik, vagy a „tavaly is jól bevált” kliséket ismételgetik. Vannak osztályok, ahol a NAT alapján kidolgozott saját, helyi tantervek szerint tanítanak. A kerettanterv - szándéka szerint - a minőségi egyenetlenségeket korrigálta, egyúttal visszavette azt a szabadságot, amelyet a NAT biztosított. Ezzel mintegy deklarálta, hogy a tanárok „nem érettek még a szabadságra”.
Összességében elmondható, hogy a rajz, vizuális kultúra tantárgy kulcsfontosságú szerepet tölthet be a jövő iskolájában. Egyrészt a tantárgy specifikus céljai a 20. század óta a vizuális kommunikáció fejlesztésére irányulnak, mivel a munka és a kikapcsolódás is a vizuális médiára épít. A képernyő korában a látás több, mint hitelesítés; a látás maga a mindennapi élet része lett. A gyerekek ma már ismereteik jelentős részét az iskolán kívül szerzik, ebben meghatározó szerepe van a televíziónak. Ugyanakkor a vizuális nevelés lehetőségei óriásiak: az érzéki tapasztalás, a környezettel való közvetlen kapcsolat rehabilitációja is fontos része a tárgykínálatnak.
A kreativitás fejlesztése kiemelt szerepet kap a jelenlegi oktatási paradigmában. A kreativitás általános emberi adottság, amely nem csak a művészetben vagy a tudományban jelentkezik, hanem az élet minden szintjén. A rugalmasság, az analitikus készség, a tanulás tanulására való képesség és a csoportmunkára nevelés egyaránt az új követelmények részei. A vizuális nevelés ezen túlnyúlik az iskolán: life-long learning és az alkalmazkodóképesség szükségessége egyaránt meghatározó a modern társadalomban.
Ami a gyakorlati megvalósítást illeti, a rajzórák minőségének javításához és egy új szemléletű vizuális nevelés bevezetéséhez megfelelő körülmények, elegendő óraszám és integrált megközelítés szükséges. Európai kontextusban több országban a 14 éves kor feletti kötelező művészeti nevelést választhatóvá teszik, ám Ken Robinson szerint minden nemzeti oktatási rendszerben az elméleti oktatás túlhangsúlyozása jellemző. A vizuális nevelés azonban nem csak az iskolai keretek között valósul meg; a kulturális környezet és a családi hatások is meghatározóak. Nálunk pedig kiemelten fontos a vizuális nevelés intézményes támogatása és a tárgyak kötelező jellegének fenntartása 16 éves korig.
Összefoglalva, a rajz, vizuális kultúra tantárgy erőforrásaik és kihívásaik ellenére kiemelt stratégiai szerepet játszhat a jövő iskolájában, hiszen a vizuális kommunikáció fejlesztése és a kreativitás kibontakoztatása nélkülözhetetlen a modern társadalom igényeihez igazodó képességekhez.
