A magyar népművészet gazdag tárházában a hímzés kiemelkedő helyet foglal el, páratlanul gazdag és változatos emlékanyagot hagyva hátra. A paraszti életforma alakulásának sajátos magyarországi feltételeivel függhet össze, hogy a 19. század elejétől rohamosan megnőtt pompaigény elsősorban a család nőtagjainak munkájával előállított hímzéseket és szőtteseket sokszorozta meg számban. A hímzés intenzitásában azonban tájanként nagy különbségek voltak; egyes vidékeken a hímzés jelentéktelen maradt, a sokat hímző vidékeken azonban az egész szobabelső, illetve a viselet fő meghatározója lett. Ezeken a tájakon a nagyon munkaigényes hímzéssel számottevő többletmunka hárult az asszonyokra.
A hímzés alapanyag és elkészítés módja szerint két fő csoportra oszlik: vászonhímzésekre és szűcshímzésekre. A vászonhímzéseket rendesen len-, kender-, pamutvászonra, gyolcsra, ritkábban valamilyen gyári szövetre varrják, és a ház textíliáit, kisebb mértékben a testi ruhákat díszítik vele. Készítői és rendesen használói is maguk a parasztasszonyok, lányok, akik közül gyakran kiválnak a hímzés specialistái. A vászonhímzésekkel díszített tárgyak közé tartoznak az öltözetdarabok, mint a főkötő, ingek, kötények, pruszlikok, ujjasok, gatyák, fátylak, zsebkendők, valamint a házbelsőhöz tartozó textíliák, mint a párnahéjak, párnavégek, dunnavégek, lepedők, ágyfűtől valók, abroszok és különböző kendőfélék. Speciális ünnepi alkalmakra készültek komakendők, vőfélykendők, násznagykendők, mosdató kendők és mások. A hímzett mintát a vászon legfeltűnőbb részére varrják vagy szövik.
A másik nagy csoport a szűcshímzéseké és a szűrhímzéseké, melyeket bőrre és különböző minőségű posztófélékre varrnak. Ezeket férfiak, szűcsmesterek, tehát tanult kézművesek készítik; ritkán kontárok, sőt a mesterek családjához tartozó nők is. Noha ugyanazoknak a parasztembereknek készült mindkét hímzéscsoport, a kettő mégis elkülönül az alapanyag és az ezzel kapcsolatos technikák alapján, de elválik egymástól azért is, mert a tanult kézműveseknek más volt a mintakincse, más előképekhez igazodtak.
A hímzés technikái és mintái
A hímzőfonal lehet szőr, gyári gyapjú, pamut, házicérna, szűcsselyem vagy műselyem. A palócoktól arra van adatunk, hogy kékfestő kötényből húzták ki az első színes szálakat hímzéshez. Az aranyhímzés csak szórványosan és inkább mesteremberi szinten fordul elő. A hímzéshez tűn, esetleg gyűszűn, ollón kívül egyéb segédeszköz nemigen kell. Egyes helyeken, mint Sárközben vagy a Drávaszögben, a főkötőket hímezték rámán, míg Széken a párnavégeket. Mezőkövesden kör alakú vagy egyenes tetejű, fogasszerű fonaltartókra aggatták a különböző színű szálakat a hímzéshez.
A magyar népi hímzésben használatos rendkívül sokféle öltéstechnika és azok kombinációi változatos lehetőségeket jelentenek a kifejezés számára. Ezeket négy nagy csoportba oszthatjuk:
- Laposöltéses csoport: egyszerű laposöltés, váltogatott laposöltés, háromsoros laposöltés, száröltés, előöltés, tömőöltés, gépöltés, hamis laposöltés, ágasöltés, négyzetöltés, kockaöltés, fogasöltés, fogazás.
- Keresztöltéses csoport: egyszerű és virágos keresztöltés, szálánvarrott öltés, álló kereszt, Margit-öltés, torockói keresztöltés, soproni egyszerű kereszt és fonatöltés.
- Hurok- és láncöltéses csoport: huroköltés, láncszem, láncöltéssor, kisírásos, írásos öltés, zsinóröltés, mezőségi öltés.
- Átcsavarásos és szálvonásos technikák: átcsavarás, csomó (öltés), lyukhímzés, subrikolás, szálvonásos felületkitöltés, vagdalás.
Emellett létezik a varrógéppel készített hímzés, a "nyargalás", amellyel sok vidéken kötényeket, ujjasokat, ingeket, pruszlikokat díszítenek. A minta megjelenése mindenekelőtt attól függ, hogy a varró a keresztöltéses csoportot, a szálak számolására alapozó technikát választja-e, amely mértanivá teszi a mintát, vagy olyan öltéseket alkalmaz, amelyek ún. szabadrajzú tervek kivarrására valók. Ez utóbbiaknál fordul elő, hogy a mintát előrajzolják, "írják" az anyagra, innen a kalotaszegi "írás után varrott" vagy "írásos" elnevezés és a mezőkövesdi íróasszony, kalocsai író megnevezés.
A túlnyomóan csík alakban elhelyezett díszítményeknek sajátos belső tagolása van. A csíkon belül, különösen a párnavégeken a középső mintát általában egy-egy vonal és azon túl keskenyebb peremdísz, esetleg peremdíszek sorai keretezik. A magyar hímzéseken leggyakoribbak az azonos szakaszok ismétlése egymás mellett, a leveles-virágos hulláminda, valamint a hálózatos elrendezés. Egyes mintáknak van függőleges középtengelye, amelytől jobbra-balra a minta egymás tükörképe, másoknak nincs, és a motívumok, szakaszok csak egymás mellé vannak mintegy letéve.
A magyar népi hímzés stílusperiódusai szerint rendszerezhető, bár egyes elemi, egyszerű díszítéseket, régies mintákat és technikákat nehéz elhelyezni. A régi stílusú népművészet körébe tartozó rétegek jellemzői a tulipános, szegfűs, gránátalmás, rozettás virágornamentika, olykor páros madarak, pávák közé állított virágtövek, hullámindák, koszorúk. Az új stílusok, parasztstílusok megjelenésével a régi stílusú mintakészlet sokfelé zsúfoltabbá válik, kiszínesedik, új elemekkel, új motívumokkal egészül ki. A legújabb hímzőstílusok kialakulásához vezető fordulatot már csak kisszámú község népe hajtotta végre, főként fehér gyolcs és kékfestő öltözetdarabok díszítésére jelennek meg a városi előnyomdák mustráit is fölhasználó újfajta minták.
A táji, helyi hímzőstílusok olykor csak egy-egy stílusperiódushoz tartoznak, más helyeken a hímzés alakulása és ezen belül az egyes minták változása, technikák cserélődése több szakaszon át követhető. Ezek egyben a legtöbbet hímző vidékek, ahol különböző technikák és mintakészletek éltek egymás mellett különböző tárgyféleségekhez kapcsolódva. Egy-egy lokális stílus az adott korszak közkeletű mintáiból és kompozícióiból általában csak a változatoknak egy meghatározott készletével él.
A hímzés szóhasználata és társadalmi szerepe
A paraszti szóhasználat a hímzést gyakran varrásnak nevezi, és a speciális készségű hímzőt varrónak. Dávid Albertné Csobot Borbála önéletírásában is említést tesz a varrásról, bár nem részletezi, hogy az a ruhanemű készítését, javítását, vagy éppen hímzését jelentette-e: „Varrogattam hol bundát, hol inget, amit hoztak”.
A hímzéseket és szőtteseket a lakodalom és a halálesetek idején tették közszemlére nagyobb számban. Ilyenkor a kelengye darabjait mutatták be, és a ravatalon is szerepet kaptak a hímzett és szőtt darabok. A parádés szoba a hímzések egész sorát mutatta be, hímzővidéken ezek adták jellegét, fő díszét. A ház legjava hímzései és szőttesei különösen nagy számban kerültek szem elé az emberi életpálya fordulópontjain, lakodalomkor, amikor a kelengye díszes ruhaneműit kiállították, halálesetkor, amikor kivált a fiatalabb halott ravatalán egymás mellett és egymás fölött hímzett és szőttes vászonfélék sorozatai pompáztak.
A hímzés más díszítőeljárásokkal társulhat: kiegészítheti a rátétet vagy a szőtteshímet. Vannak olyan átmeneti technikák is, mint a szálbehúzás, mely tűvel készül, mint a hímzés, de a szálat a szövőszéken húzza be a vászon szálai közé készítője.
A magyar népi hímzésben használatos rendkívül sokféle öltéstechnika és azok kombinációi rendkívül változatos lehetőségeket kínálnak. A különböző öltéscsoportok, mint a laposöltéses, keresztöltéses, hurok- és láncöltéses, valamint az átcsavarásos és szálvonásos technikák, gazdag mintavilágot és textúrát tesznek lehetővé.
Magyar fonott láncöltés
A hímzés, mint az alapanyagot (szövetet, bőrt stb.) díszítő eljárás, melynél tűvel fonalat, ritkán fémszálat visznek az alapra, eltér a szövéstől, csipkekészítéstől és hálókötéstől, horgolástól, amelyek alkotják is a szövetet. A hímzés más díszítőeljárásokkal társulhat: kiegészítheti a rátétet vagy a szőtteshímet.
Az 1930-as évekre a népviselet elhagyása és ezzel együtt a hímzés kultúrájának eltűnése sok tájegységet is utolért. Azonban a gazdagon hímzett viselet és a szőttesek mintakincsét, mint például a hetési szőttesét, a lelkes kutatók és művelők igyekeztek megmenteni és újraéleszteni, így ez a gazdag népművészeti örökség tovább élhet.
A magyar népi vászonhímzéseken a hímzés általában zárt csíkot alkot, ami mellett, fölött a díszítetlen alapanyag bőven érvényesül. A szabással készített öltözetdarabokon fordul elő a hímzés szabásvonalakhoz igazodó elhelyezése, esetleg a legújabb stílusú hímzéseken az egész felület beborítása.
A hímzés ma már nem csupán díszítőelem, hanem a kulturális identitás és a hagyományok ápolásának fontos eszköze is. A különböző tájak és népcsoportok egyedi hímzőstílusai, mintái és technikái a magyar népművészet sokszínűségét tükrözik.